levegőváltozásra vágytam. azaz úgy éreztem, hogy el kell mennem innen ahhoz, hogy megváltozzon az életem, hogy jobbra forduljanak a dolgok, hogy ne a szorongás uralja a napjaimat, és ne legyen a napi rutin része az, hogy esténként drága és silány minőségű mirelit pizzát tömök magamba, miközben sajnálom magam, amiért végtelenül magányosnak érzem magam.

azt vettem észre, hogy mióta végre beköltöztünk az albérletbe, szívesen töltök időt azzal, hogy kitaláljam, mit ennék / főznék szívesen. össze sem lehet hasonlítani a jelenlegi állapotot az ezt megelőző kb. egy-két-akárhány évemmel. a legtöbbször kedvem sem volt ezzel foglalkozni, így inkább szemetet tömtem magamba, többek között irdatlan mennyiségű csokoládét és péksüteményt. az étellel való viszonyom mindig tükrözte az élethez való hozzáállásomat. 

persze nem meglepő összefüggést találni a két dolog között, inkább az az érdekes, hogy ehhez egy olyan ember jelenléte, szeretete, törődése kellett, aki mellett ki tudok teljesedni, önmagam lehetek, nyugalomban és szeretetben tölthetem a napjaimat stressz, szorongás és önmarcangolás helyett. mármint nem, nem az az érdekes, hanem az, hogy a megfelelő ember mellett mennyire megváltoztam én, a hozzáállásom, a saját magammal való viszonyom. vagyis, hogy én voltam az is, aki napokig nem mert kimenni a lakásból, aki látszólag minden ok nélkül kezdett zokogni teljesen váratlanul, meg aki hármasával vette a mirelit pizzákat, és seggfej férfiak után sírt, és egy csomó mosatlant hagyott a konyhában.

oké, van egy csomó zavaró tényező, amit / akit el kell viselnem, de az otthon, ahová visszavonulhatok a világ összes zavaró tényezője elől, végre megvan. nem azon szorongok, hogy hogyan lehetne egy kis otthonos sarkot létrehozni az átjárószobában, mert az egész lakás az enyém, és az övé, és a cicámé. 

2018. 06. 04. 16:25

"lehet, hogy tényleg igaza volt xy-nak, és nekem kurvára nem elég jó senki sem. 

de mondjuk ez azért faszság, mert ilyeneket egyáltalán nem várok a másiktól, hogy utaztasson, etessen, akár meghívjon engem bármire, vigye a testemet a kocsijával bárhova. nem kell, hogy gondoskodjon rólam a szónak ilyen értelmében, erre én is képes vagyok. (jó, az autókázásra nem, de arra különösebb igényem sincs)

nem kell, hogy a "betegségemmel" külön foglalkozzon. csak fogadja el, hogy ez van, ne aggódja túl a dolgot, de ne is az legyen, hogy "ő nem tud ezzel mit kezdeni". ne várja, hogy első találkozásnál lenyűgözzem a barátait vagy a családját, mert ez sehogy sem fog menni. legyen annyira türelmes, mint amennyire én türelmes vagyok az ő problémás dolgaival szemben. 

tudjunk együtt és külön is kikapcsolódni, töltődni. nem kell, hogy csak és kizárólag ugyanazon dolgok iránt érdeklődjünk, persze minél nagyobb a közös halmaz, annál jobban meg tudjuk érteni egymást. 

mármint, hogy ne kelljen folyamatosan magyarázni pl. azt, hogy mi az a megnyugvás, amire lelek mondjuk a mostani kötelezőim olvasása közben, miért fontos, hogy azokat a zenéket hallgassam, amiket szoktam, miért nem járok mondjuk csak azért színházba, hogy elmondhassam ezt magamról, vagy mi a feltétele annak, hogy egy adott mű felkeltse és fenntartsa az érdeklődésem, ilyesmik. 

szóval nagyszerű, ha valaki komédiákra jár DE emellett elvinne vacsorázni meg hozna virágot, de én nagyon nem ilyen társat keresek. ki kellene fordulnom magamból egy ilyen ember mellett, és nem tudnám eléggé értékelni, amit ő tud adni. 

sokszor azt hiszem, hogy tuti, velem van a baj, mert igazából a bunkó férfiakat választom a kedvesek helyett, de nekem a tutyimutyiság nem egyenlő a kedvességgel. ha valakinek nincs karaktere, vagy van, de nagyon nem illik hozzám, azzal nem tudok mit kezdeni, hiába nem bánt meg, akkor meg én fogom, mert halálra fog idegesíteni.

fontos tehát, hogy ne másmilyen akarjak lenni, hanem azért tegyek, hogy a legjobb tulajdonságaimat, adottságaimat javítgassam, és ki tudjak teljesedni. ugyanez visszafelé is érvényes: fontos, hogy a másik is ezt érezze, amikor velem van. ha ez a rész nem megy, én többet már nem fogok erőltetni semmilyen kapcsolatot, mert megmérgez mindent, ha valamelyik vagy akár mindkét fél csapdában érzi magát. 

azt mondjuk elvárnám, hogy amíg együtt vagyunk, figyeljen rám, legyen hűséges hozzám. nem érdekel, ha ez egy évig megy, akkor egy évig legyen velem, de ne kacsintgasson folyamatosan kifelé a kapcsolatból, mert köszi, abból már egy életre eleget kaptam. 

a kölcsönös vonzalom és a nagyjából azonos szexuális étvágy is fontos, meg az életritmusunk összeegyeztethetősége is. tehát ha valaki csak és kizárólag akkor ér rá, amikor már mindketten hullafáradtak vagyunk, emellett hosszabb, akár hétvégi programot nem tudunk tervezni, az megint kizáró ok."

álmomban szortíroztam. rengeteg szemét volt a cuccaim között, de elhatároztam, hogy mindenképp átküzdöm magam rajtuk. hát így. régi képek, régi papírfecnik, régi plüssök, régi ruhák, régi kulcsok. azt hiszem, mindennek meg fogom találni a helyét. nagytakarítás on

szóval két évig kalandoztam a nagyvilágban (inkább nagykörút volt az, ennek a levét iszom most boldogságban, de _k_ő_b_á_n_y_á_n, a gettóban), és közben persze voltak érdekes elképzeléseim, mint például, hogy én az első randin / mézeshetes időszakban simán nézném (és aki meg nem, azzal nekem természetesen semmi dolgom...ööööööö de) a para párkapcsolati és szenvedős szerelmi témákat boncolgató kedvenceimet, azaz a teljesség igénye nélkül:

closer - - - last tango in paris - - - the lobster - - - eternal sunshine of the spotless mind - - - scener ur ett äktenskap

szóval most, hogy itt van a férfi, akire már nagyon régóta vártam, eszem ágában sincs ilyen lehúzós filmeket nézni. 

ellenben az elgondolkodtató, emellett igényes operatőri munkával készített alkotásokra vevő vagyok, lassan időszerű is összegyűjtenem azokat a filmeket, amiket vele szeretnék megnézni <3

sőt, oldalra ki is teszem az eddigi listánkat, remélhetőleg a költözés meg az egyéb mókák (pölö, hogy alig tudunk leszállni egymás testéről, néha takarítani is kell meg dolgozni, nekem meg újabban munkát keresnem), szóval, hogy mindemellett lesz időnk nézelődni is

ne a mások által elképzelt, hanem a saját magam rendjét keressem a világban, s próbáljam azt megteremteni és megtartani; ez az egyik legnehezebb feladat számomra. 

avagy ahogy már korábban írtam, még mindig keresem a saját hangomat a zajban.

jógáztam, megint sokkal jobban érzem magam tőle - elsősorban mentálisan szokott egyenesbe hozni, pl. most is érzem, tudom, hogy mi az, ami feszültséget váltott ki belőlem néhány órával ezelőtt, de el tudtam engedni. valószínűleg vissza fog jönni, erősödni fog ez az érzés, de végső soron a meditációnak is épp az a lényege, hogy a gondolatokat hagyjuk szabadon áramlani, ne küzdjünk ellenük, csak terelgessük őket. kitartó munkával meg talán egyszer minden a helyére kerül majd. 

-

ha felmerültek benned kérdések, a lentebb írt sorokat akár válaszként is értelmezheted, ha elég nyitott vagy hozzá. bár megértem, ha a düh és a sértettség uralja most a gondolataidat, de ha jót akarsz magadnak, érdemes a másik fejével gondolkozni. hogy mi az, ami elromlott. kétségtelenül könnyebb azt gondolni, hogy nem volt konfliktus, csak jött egy "erekció", ami "kiütött a nyeregből", de a valóság ennél sokkal, de sokkal összetettebb. ha szeretnél leülni beszélni erről, én itt leszek. első körben örülnék, ha normálisan tudnál köszönni. mindkettőnknek. továbbá, ha belátnád, hogy nagyon durván megbántottál a viselkedéseddel, és hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban. nem az erekció. hanem az, hogy egy bunkó, tapló, undorítóan irigy faszkalap voltál. míg én mindig kedves voltam azokkal, akiket felhoztál (igen, drágám, többes szám, mert te nem egy "szexpartnert" hoztál fel), nekem ő volt az első (talán azért, mert ő nem a "kis tinderes szexpartnerem"?) és mégis ezt kaptuk. igazából csak azért fáj, mert azt hittem, hogy barátok vagyunk, és tényleg közel állunk egymáshoz. a viselkedésedből egyértelműen kiderült, hogy ez megint csak egyike volt azoknak a mérgező kapcsolatoknak, amelyekre nincs szükségem az életemben. én viszont nem köszönök el tőled, úgyis látjuk még egymást. 

+

megint nyár van, megint hülye terveket szövögetek, például, hogy csinálhatnék rizstejet, meg végre megtanulhatnék finom vega kajákat főzni, meg indiait, meg mindenféle ilyesmiket. szívem szerint felvásárolnám a fél ikeát, de egyrészt nincs rá  k e r e t, másrészt augusztusnál előbb nem is lenne érdemes, ugyanis akkor költözünk. remélem, együtt. szép helyre. és hogy nagyon sokáig fogunk boldogan élni. ilyesféle érzések kavarognak most bennem. 

annyira jó, hogy most nem minden más helyére kerestem és találtam meg őt, hanem azért, hogy kiegészítse azt, ami van. hogy egymás kezét fogva haladjunk előre. 

így, hogy tudom, milyen ember az, akire egész eddig vártam, már nem haragszom a többiekre sem. O. mondta, hogy tudni fogom, ha eljön. és most tudom. eddig mindig volt valamiféle hiányérzetem, amikor találkoztam valakivel, de ez most más. lehet, hogy csak azért, mert máshogy fogok pofára esni, de ezzel ráérek majd akkor foglalkozni, ha aktuális lesz. 

egyszerre gondoljátok ugyanazt, és belevágtok együtt, és mindketten ugyanazt akarjátok, ismerve a lehetséges buktatókat, pedig ugye egyikőtök sem ehhez szokott hozzá. de épp ez az, hogy ez most más, mint az eddigiek, talán megengedhető, hogy merészebb döntéseket hozzunk. 

örülök, hogy minden kétségem ellenére mégis mertem bízni abban, hogy valahol létezik egy hozzá hasonló férfi. akinek tetszik az alakom. szépnek lát. tetszik neki a stílusom. elfogad úgy, ahogy vagyok. nem akar a vígszínházba vinni valami olcsó komédiára. szereti a kedvenc együtteseimet, és nemsokára megyünk majd együtt koncertre is. fent van kritikustömegen, és 81%-os a filmes listánk /értékeléseink / ízlésünk egyezése. vigyáz rám. figyel. kedves. intelligens és művelt, de nem seggfej. sznob, de pont úgy, ahogy én, azaz nem egy gazdag, felszínes pöcs. szép ingeket hord, és tényleg hatalmas bociszemekkel nézek rá, mikor a 35 fokban is inkább fekete nadrágban meg sötétkék hosszú ujjú ingben ül, és nem hisztizik, és eszméletlenül vonzó. és felhív, és képet küld. és hiányzom neki. és irtó jó vele a szex. és nem kurváz le azért, mert szeretem a szexet. és szex után együtt nézünk monty python szkeccseket. és van tacskós zoknija. szeretem. nagyon-nagyon szeretem.

olyan jó érzés az is, hogy most nem én találok ki neki mindenféle tulajdonságot, ami miatt rajonghatok érte, mert még csak időm vagy terem sem lenne erre. mondja és teszi, úgy, hogy jól érezzem magam tőle. nincsenek meg az apró, zavaró dolgok sem. hagyjuk egymást aludni, ami egyébként az egyik legnagyobb parám, mert állítólag elég durván horkolok (ez is olyasmi, amivel el kellene már mennem orvoshoz), szóval kész csoda, ha valaki azt mondja, hogy nem ébred fel arra a koncertre, amit éjjelente szoktam adni. 

nyíltan és őszintén kommunikálunk egymással, ami a passzív-agresszív üzengetések után azért teljesen más szint. a nap végén nem kell foglalkoznom még a másik fél nyomorával, nem hallgatom egész este a panaszkodást. gyanítom, hogy nem fog megsértődni akkor sem, ha el akarok majd vonulni a saját világomba olvasni, zenét hallgatni vagy tanulni. 

- olyan szokásai / hobbijai vannak, mondjuk engem is inkább építenek (ha csatlakoznék) és nem rombolnak

pl. inkább jógázzon ahelyett, hogy állandóan szétcsapja magát 

- legyen olyan koncert, amire együtt is el tudunk menni időnként (jó, én elfogadtam, hogy akinek jó a zenei ízlése, azzal sehogy sem fogok 'összekerülni')

- mindamellett, hogy éppen nem igazán hiszek a párkapcsolatokban, ameddig tart, addig legyünk fairek egymással, őszinteség, empátia, meg tartsuk be a saját szabályainkat

- szeresse a cicámat. 

- az előző kapcsolatomban megtanultam, hogy én még egyszer nem vagyok hajlandó több potenciális férfipartnert korrepetálni akármilyen ízlésbeli kérdést illetően. 

értsd: nem randizom zokniszandállal, nem érdekel, hogy mennyi pénzed van, de mondjuk ha nem drogra költöd, hanem veszel belőle egy szép inget/pólót magadnak, akkor hatalmas szemekkel fogok rád nézni (tartósan. drognál is ugye, de annak a hatása előbb-utóbb elmúlik.)

- legyen szociálisan érzékeny, ne higgye, hogy meg tudja menteni a világot (az a másik véglet, amiből már nem kérek többet), de azért időről időre tegyen gesztusokat, legyen felelős állampolgár (haha), tudatos meg ilyesmik

ezt a posztot június 26-án kezdtem el írni, de nem fejeztem be. nem akarom elkiabálni, de kezdem azt hinni, hogy valami kibaszott csoda történt velem.

elöljáróban ennyi

most próbálok normális playlistet összerakni ennek az állapotnak emlékéül. mármint na, valamilyen irányba úgyis változni fog, már csak az a kérdés, hogy mondjuk fél év múlva mosolyogva, vagy dühösen fogom olvasni ezeket a sorokat.

de hiába álomszerű az egész, kevésbé görcsölök rá, mint eddig valaha, ami jó jel. naigen, szóval rá kellett jönnöm, hogy kevés olyan dalt mentettem el, ami illik ehhez a hangulathoz, szóval épp itt az ideje megkeresni ezeket a számokat. főzni is akartam, meg pakolni, meg világot váltani, de iszonyú fáradt vagyok. 

tanul a lány, igazán bájos

maholnap írok majd, igazából kezdek rájönni, hogy ahogyan a világ nagy részén az emberek működnek, az egy rakás szar, és tök feleslegesen korlátozzuk be magunkat, és minden bigott faszkalap amúgy menjen a picsába, köszönöm szépen, csak ennyit szerettem volna mondani elöljáróban, legyen szép reggeletek

a mai nap első étkezésével sikerült használhatatlanra ennem magam

holnap vizsgázom, csomót kéne még olvasnom, de rosszul vagyok

érdemes volt tegnap háromig maradni a buliban, hogy ma egykor keljek

aztán a költözés miatt figyelnem kellett a

a babacicára, hogy ki ne szökjön

(neve még nincs, mert nem tudok dönteni)

egyelőre tündérke, bogyóka, cica, cicus, cicababa, babacica, kurva stb.

jófej, bújós, dorombolós, gyönyörűséges, büdöset kakil

tök jó az új munkahelyem, mindenki jófej, szép a környezet, vannak kutyák is időnként

a tinder egy fos továbbra is, minek irkáltok, ha nem találkozunk

ma éjjel megint szexelni akartam álmomban

ébren viszont sikerült visszautasítanom egy meghívást

avagy aki már egy éve valamelyest hajt rám, azaz tudom, hogy bejövök neki, félő, hogy egyszer mostmár tényleg le fog támadni, és akkor nem tudom mit csinálok, mert amúgy tetszik, csak túl fiatal, meg ilyen béna zenét hallgat szegény, és feltehetően szar filmeket néz

és ő próbált anno azzal felszedni, hogy "én is voltam depressziós"

a szomszédbácsi meg egy szál alsógatyában mászkál a gangon

ő a nyögős, kb. naponta 50x akarja kilehelni az életét

miért vannak ilyen para szomszédaink

minden vizsgaidőszakban eljön az a pont, amikor elkezdem tologatni a vizsgáimat. múltkor előbbre hoztam egyet, most kettőt toltam hátrébb. 

közben kiderült az is, hogy nem jó kiadásokat vettem ki a könyvtárból, pl. a breviárium az rohadtul nem jó, mert az egyik rész konkrétan hiányzik belőle, a többi meg nagyszerű, hogy benne van, de az pont nem kell

és ilyenkor azon gondolkozom, hogy mi az istenért feltételezem, hogy ötöst kaphatok, ha már a tantárgyi adatlapot sem tudom megfelelően értelmezni

(de nyugodt vagyok, mert ÚGYIS descartes-ról fogok beszélni, a többibe meg ha belekérdez, ÚGYIS tudok majd válaszolni, nem lesz itt semmi baj)

ugyanitt rájöttem, hogy a filmes listámat esélytelen a korábbi vizsgaidőpontig megnéznem ÉS még mellette tanulni is, szóval ez kifejezetten mókás lesz így  

közben azon gondolkozom, hogy a babacicát, aki valószínűleg már TÉNYLEG jöhet, renének nevezzem (Descartes után), vagy spinozának

#justeltebtkthings

meg hogy igazából szabad bölcsészetre kellett volna mennem, de akkor még jobban megvetnének az emberek (ugye a boldogság eléréséhez elengedhetetlen az ún. emberek elismerése / hozzájárulása / támogatása / stb.), szóval jó ez így, maradok a seggemen

ja mondjuk ha kislány, akkor nagy eséllyel zoé lesz, vagy orosz neveket is néztem, majd meglátjuk, melyikre hallgat majd

jaigen, álmomban valami buliban / táborban voltam, és ott jött rám valami brutális pánikroham, közben jól magamra voltam hagyva, kaptam valami mentolos krémet, amit a csuklómra kellett kennem, és hogy menjek ki az információs pulthoz mindenképpen, mert ott majd segítenek

mindeközben napok óta viszonylag stabil vagyok, csak jaj, el ne kiabáljam

de pl. ilyenek, hogy nincsenek szuicid gondolataim, csinálok dolgokat, haladok az életemmel 

ezért vissza se mentem kontrollra, mert lehet, hogy mégis jó az a gyógyszer, amit hónapok óta szedek

de közben meg az is eszembe jut, hogy mi van, ha ez tényleg a mániás időszakom még mindig, mert túl sok minden van a fejemben, és egyszerre túl sok mindent akarok, meg a hülye pályamódosítási faszságaim is megint előtérbe kerültek, meg pörgök egész nap, és persze folyamatosan kattog bennem valami, és nehezen tudok egy dologra koncentrálni

ja és persze a lábammal se mentem vissza kontrollra, pedig időnként még mindig bedagad / fáj 

miért

miért

miért

ja amúgy tök sokat gondolkozom mindenfélén (wow), pl hogy

ha lenne "valakim", az hogyan is nézne ki pontosan. tegnap megnéztem az egyik kötelező filmet a listáról, latinovits zoltán és törőcsik mari, egyrészt istenem, mennyire szépek voltak ezek az emberek, és annyira, de annyira más érzés az ő szerelmüket látni ahhoz képest, ami most elérhető (?). egyrészt így nőként már egyértelműen az következik, hogy ha a férfi a világvégére hazakísér téged, akkor behívod, meg lesz szex (bocsánat), de nem, a fiú hazamegy, meg utána még meg is kéri a kezedet!! 

és előtte meg a lány az első találkozás után ír egy levelet a fiúnak, amiben leírja, hogy találkozzanak, és akkor tök nyíltan bevallja, hogy ő beleszeretett, és mindez, a lánykérés meg az összeköltözés és a közös élet, meg az egymásért történő áldozathozatal is mind-mind ezután történik. 

nem tudom, egyrészt közel sem idilli az a helyzet, amit pl. ez a film is bemutat, mert mindegyik kapcsolatban áldozatot kell hozni, stbstbstb., valamiért mindegyik nehéz, de az alap, amit előbb leírtam... hát, annyira szép lenne, ha lenne ilyen az életemben. 

és nem ez a szar, hogy jaj tinderen félrehúzok száz férfit, pedig tökre válogatós vagyok, és még így is, tele van ez a város vonzó és intelligens férfiakkal, és basszus ilyeneken megy félre a dolog, hogy jaj te a macskákat szereted meg a btkra jársz, akkor inkább nem is írok többet mert minek, bocstéves. 

jó, eleve olyan embert keresek, akinek nem kell MEGMAGYARÁZNOM, hogy miért van értelme annak, amit csinálok a szabadidőmben, meg amit tanulok, meg úgy egyáltalán, aki én vagyok, de komolyan nem tudom, hogyan lehet ilyen embert találni. 

most mittudomén, így "ellenni" viszonylag sokféle férfival el tudnék, de nem pótlékot keresek, akkor már inkább szenvedek magamban. az a baj, hogy már tényleg nem tudom, mi az, amit én akarok, de szerintem a férfiak sem tudják, hogy ők mit akarnak - túl sok lehetőség van, így kb. a végtelenségig lehet "válogatni". 

közben meg hetek óta szenvedek azzal, hogy nem tudok befogadni egy mentett macskát sem a több száz közül, pedig mindegyik jaj s.o.s befogadót keres blablabla, és mivel ilyen n y o m o r u l t helyen lakom, ahol nem lehet felfúrni a macskahálót, ezért nem jöhet, inkább marad ott, ahol van. az egyik helyről azt írják, hogy majd szóljak, ha elköltöztem, egy másik nő meg azt hiszi, hogy azért nem lehet felszerelni a hálót, mert én nem tartom esztétikusnak... kezdem iszonyú röhejesnek tartani az egész szitut. 

...az egyetlen megoldás minden problémára az, ha takarítok / tanulok. közben legalább telik az a kurva idő.

tegnap voltam állásinterjún, a mai vizsgám után hívtak, hogy felvettek. igazából tök mindegy, mennyit fogok keresni (mert nem túl sokat), de a legfontosabb, hogy végre megint dolgozhatok. teljesen meglepődtem azon, hogy engem választottak, és ilyen hamar visszajeleztek, mert egyrészt  megint késtem az interjúról, másrészt ömlött rólam a víz, mikor megérkeztem, harmadrészt olyanokat mondtam, hogy késős vagyok, és mindenhol ez jelentette a legnagyobb problémát, meg hogy egy nagyon rendszerezett életet élő emberhez képest nálam kreatív káosz van, és bár írok listákat, azért inkább a kreatív vénám tűnik erősebbnek. 

szóval úgy ítéltem meg, hogy túl őszinte voltam, elég para gyengeségeimről beszéltem, és ennek ellenére szimpatikus voltam nekik. épp az előbb néztem még egy videót a szociális fóbiáról, és ez kicsit helyre is billentette bennem ezt az egészet - totál más mércével mérem magam, mint ahogy a külvilág lát(hat) engem, szóval inkább elfogadom, hogy ez történt, és persze nagyon-nagyon örülök is neki.

hiszti

több fronton is csalódást okozok magamnak már megint.

péntek esti programunk az volt, hogy a tescoban vettünk leárazott mirelit pizzákat.

most a gyógyszer miatt elég keveset eszem, elvileg fogytam is, gyakorlatban ez kurvára nem látszik.

nade a lényeg, hogy megint párok jöttek velünk szembe, kövér párok, öreg párok, kínai párok, mittudomén.

nem akarok egyedül lenni, de bárkivel meg nem vagyok hajlandó. erre lett volna jó, ha már most el tudom hozni a macskát, de nem, mindennek túl bonyolultnak kell lennie. 

komolyan leszarom már, hogy kihez jut el ez, ki kell írnom magamból

elég szar napokon vagyok túl. nehéz erről írnom, ugyan terveztem, hogy minden egyes nap rögzítem valamilyen formában az aktuális hangulatomat, meg hogy hogyan változik, és megpróbálok rájönni ennek kiváltó okaira, de egy ponton teljesen elvesztettem a motivációmat, és csak zuhantam lefelé. voltak közben jobb pillanatok, de az ezt közvetlenül megelőző, "lebegős" állapothoz képest ez most megint hatalmas pofára esés. azt hittem, hogy végre stabilan "tart" a gyógyszer, ezzel ellentétben már megint a bárcsak megszűnnék létezni a leginkább domináló érzés bennem. 

persze lassan épülget, mire elérek arra a pontra, hogy már csak zokogni tudok, és azt várni, hogy ez egy kicsit enyhítsen a fájdalmamom - tapasztaltam, hogy ha "jó mélyen" átélem és felszínre rángatom a legsötétebb érzéseimet / gondolataimat, és összegömbölyödve bőgök az ágyon, az egy kicsi enyhülést hoz. 

azt hinnéd, hogy nem számít pl. az, amikor dühös vagy magadra, amiért azt hiszed, hogy otthon hagytad a bérletedet, visszafordulsz, fellépcsőzöl, majd észreveszed, hogy végig nálad volt.

és a vár, amit napokig építettél, a sok pozitív gondolat, saját magad elfogadása és szeretete - elkezded módszeresen kiütögetni belőle a téglákat. 

"biztos útban vagyok" "biztos idegesítem" ....---->..... "egy szar vagyok, sehol sem tartok, és ezt mindenki látja" "szar az önéletrajzom, sehova sem fognak felvenni" .....---->....... "minek élek egyáltalán, ennyi hibát már nem fogok tudni kijavítani" "soha nem lesz normális párkapcsolatom, soha nem fog úgy szeretni senki, ahogy én tudok szeretni másokat, akkor meg mi értelme van ennek az egésznek?"

és ilyenkor csak arra lenne szükségem, hogy valaki azt mondja, hogy semmi baj, túlleszel ezen. tényleg csak ennyi. nem kell okosnak lenni, nem kell kitalálni, hogy mitől lesz jobb, elég ennyi. 

az érdeklődésem meg a szabadidős tevékenységeim egy része mondjuk rohadtul nem tesz jót a lelkemnek, azaz vannak olyanok, amiktől kifejezetten jobban érzem magam, mint mondjuk a tábor, meg van ez a kibaszott pozícióharc, ami most megy, és amitől felfordul a gyomrom. tudom, hogy ez ennek az egésznek a szerves része, de iszonyúan kiborít, szóval ki kell találnom valamit, amivel tudok ilyenkor ha máson nem is, legalább magamon segíteni és átvészelni ezeket az időszakokat súlyosabb következmény nélkül. 

és totál seggfej, 0%-os EQ-val rendelkező emberek miatt érzem magam totál senkinek, az agyamat eldobom baszki. 

az a legrosszabb az egészben, hogy ilyenkor elkezdem lehúzni a legértékesebb tulajdonságaimat, pl. hogy az empátiának ebben a világban semmi, de semmi értéke sincs, és amúgy is, minek tanulom ezt a szart, mikor nem ér semmit, mert a bölcsészek nem érnek semmit, ahogy már megtanulhattam, sőt, az egész értékrendemből következik, hogy egy szardarab vagyok, szociálisan érzékeny, "drogimádó libsi", baszki, amikor múltkor felszálltam a négyeshatosra a pártkitűzőmmel, meg az egy pár mankómmal, és beálltam a sarokba, ott utaztam három megállót, rohadtul nem álltam még az ajtóba se, de neki oda kellett ezt morognia az orra alatt, persze szigorúan csak a leszállás pillanatában, nehogy lehetőségem legyen reagálni rá. 

jó, most nem azt mondom, hogy idegszanatóriumba küld ez az ország, mert még tartom magam, de nem könnyű. komolyan lehet, hogy jót tenne, ha elhúznék innen egy időre, hogy legalább azt tapasztaljam egy kicsit, mikor nincs konstans görcsben a gyomrom valami miatt, meg nem fog el a szekunder szégyenérzet minden egyes nap valami hírtől,

pl. mikor azt olvasnom hogy xy gyerekét az utasok elkezdték méregetni meg le akarták szállítani a buszról, mert autista, kb. számonkérték az anyát, hogy miért hozta egyáltalán világra a gyerekét, csak azért, mert a mássága láthatóvá vált, érted, ebben a kurva országban neked ne legyen problémád, mert nem számíthatsz megértésre, nem, még a saját közösségedben is egymást marják az emberek, ki hol hibázott, konteók, és akkor valaki mindig a sérült igazságérzetével jön, és bekommenteli ugyanazt tízszer, hisztizik, mert neki. van. igaza. 

te meg csendben tűrsz, tehetetlennek érzed magad, hát ennyi hihhhhhhetetlenül kompetens férfi között te csak ne kezdjél el finomkodni meg nőieskedni, ha nem veszi be ezt a gyomrod, menjél főzni vagy kötögetni. közben persze figyelj arra is, hogy még véletlenül se süssék rád a "femináci" jelzőt, próbálj extra megértő lenni, de nem jó az sem, mert mindenhogy ki tudják forgatni a szavaidat ezek a kommentharcokban edzett férfiak, szóval egy idő után rájuk hagyod a picsába, veszekedjenek tovább mindenen, te ehhez tényleg kevés vagy. 

szeretném megtudni, hogy van-e a a világnak olyan pontja, ahol nem ömlik mindenhonnan konstans a gyűlölködés meg az emberek nem azzal vannak elfoglalva, hogy egymást basztassák. és tényleg, lehet, hogy teknőst kellene mentenem, vagy elvonulnom valami kolostorba, mert ez így hosszú távon rohadtul nem tesz jót.

ami reménykedésre ad okot, az az, hogy lehet, hogy lesz egy cicám. holnap reggel találkozom vele először, úgy izgulok, mintha kb. gyereket készülnék egyedülálló anyaként örökbe fogadni. ja igen, meg ami ilyen nagyon banális dolognak tűnhet (először én is húztam a számat, de mostmár hatásosnak érzem), hogy elkezdtem színes cetlikre gyűjteni, hogy miért érdemes élnem. nem tudom, lehet, hogy seggfej kommentelőnként kéne mondjuk 50 pozitív dolog az életből, és akkor könnyebb lenne. szerencsére szerdán megyek terápiára is végre, szóval talán előrébb jutok ezzel is. 

yeeeeeeeeeaaaaaaaah túléltem a saját kiselőadásomat, és kifelé menet az egyik lány megosztotta velem, hogy neki is ez az egyik kedvenc filmje, és tök ügyes voltam, és most éppen nagyon okésan érzem magam ettől

(kíváncsi vagyok, a pms mikor csap le újra, mármint tegnap meg ez a totál kiüresedett borzalom voltam én magam, hiszti level 5000 és egyedül este tudtam rávenni magam arra, hogy végre főzzek. cserébe kétszer is mosogattam tegnap, de főzés után újra kurvára megtelt a konyha meg a mosogató is mindenféle edénnyel. #faszom)

ja és úgy két napja leesett, hogy hiába töltöttem ki szerintem hibátlanul azt a kvízt még télen, rohadtul nem írtak, hogy mehetek Cannes-ba. mondjuk pont szarul jött volna ki, mert 5 hónapnyi távollét után ma jön haza O., és csak keddig lesz itthon, és utána ki tudja, meddig nem látjuk egymást.

ja amúgy mikor azt írtam, hogy megyek hasznos dolgokat csinálni, tényleg így tettem - kár, hogy pont erről nem írhatok. 

de pl. azt leírhatom, hogy most végre használok színeket. nevetségesen banális dolognak tűnhet, de vannak napok, amikor annyira szorongok, hogy nem tudom elhagyni a lakást - ehhez viszonyítva pink meg piros szájjal / körömmel kilépni az utcára és egész nap emberek között lenni már-már teljesítményszámba megy. 

és újra meg újra meglepődöm azon, ha valaki x hónap elteltével azt mondja, hogy már hiányolt, meg pozitívan maradtam meg az emlékeiben. azon meg még jobban, mikor mások előtt pozitívan tudok nyilatkozni magamról, és ugyan még mindig ott a kishitűség meg az önbizalomhiány, de végre ilyeneket mondok, hogy cuki, kedves, vicces, jófej stb. vagyok, és hogy tutira hiányoznék, ha nem lennék. eddig valamiért súlytalannak ítéltem az ehhez hasonló állapotokat, mintha kevesebbet érnének vagy sekélyesebb lennék ilyenkor, de meg kell tanulnom különbséget tenni a két dolog között. csak úgy válhatok más hasznára, ha magammal már kibékültem, és ha ezt ötvenezerszer kell leírnom, hogy gyökeret eresszen bennem, akkor ezt fogom tenni. 

persze tudom, hogy mindennek ennél sokkal több aspektusa is van, de most ez jött ki belőlem

kínkeservesen próbálok kukázni egy kb. öt perces jelenetet valamelyik kedvenc filmemből.

update @ 16:50: meglett. na nem egy jelenet, mert olyat túl nehéz volt találnom a lassan hömpölygő kedvenceim között. de így, hogy legalább 10x átpörgettem újra meg újra bizonyos jeleneteket, olyan, mintha újranéztem volna az egész filmet. 

és persze a top10 kedvenc filmem (mármint amire nem csak filmként tekintek, hanem amihez érzelmileg erősen kötődöm) témája a reménytelen szerelem, szóval elég sokáig versenyben volt a last tango in paris meg az eternal sunshine..., de végül a lost in translation kiütötte őket a nyeregből. 

amúgy tök jelentéktelen a jegyem szempontjából ez a kiselőadás, de nyilván egy csomó időt basztam el rá. mindegy. legalább ez idő alatt többnyire a kedvenc érzéseimből láttam bemutatót: magány, izoláció, szenvedés, reménytelen szerelem, elveszettség és céltalanság érzése, tehetetlenség, (szexuális) vonzalom, ami megmarad vonzalomnak, mert az élet néha túl bonyolult ahhoz, hogy át lehessen lépni bizonyos határokat. meg egyébként is, nem annyira biztos, hogy jobb lenne attól még, hogy. fuckyeah. 

meg amúgy nem tudom, hány ilyen határt kellene átlépnem ahhoz, hogy valamiféle megnyugvást érezzek? eléggé esélyes, hogy ez a megnyugvás nem ilyen formában fog elérni engem. de azért emellett nem hiszem, hogy van bármi is, ami ennél nagyobb lenne. pont a pillanatnyisága miatt, amibe belesűrűsödik az összes lehetségesen elképzelhető jövőkép, ami soha nem teljesülhet be. a végtelenség érzése. a valóság ezzel szemben a szenvedély fokozatos átalakulása, kopás, elhalványulás, vég. 

néztem egy videót, amiben az eternal sunshine... végét elemzi egy faszi, és bár elég sokszor láttam már a teljes filmet, a legvégén valahogy nem vettem észre a három vágást. ahogy ugyanarról a pontról belefutnak a hóba. aztán megint. és megint. szóval egy végtelenített loopban élik újra ugyanazt az elcseszett kapcsolatot, mert hisznek a szerelem erejében. de mindig ugyanazt kapják. 

szóval most megint a pillanatnyi örömök oldalára billent a mérleghintám, persze önigazolás ez jó vastagon, aztán meg rinyálok majd, ha megint jön, lát, aztán elmegy. de amúgy meg minden öröm pillanatnyi, ha úgy nézzük. semmibe sincs belekódolva a bizonyosság, épp ellenkezőleg, inkább csak annak a hiánya.

Different types of love

Are possible

továbbá:

"A relationship, I think, is like a shark. You know? It has to constantly move forward or it dies."

megyek hasznos dolgokat csinálni 

napom

- és azt a viccet ismeritek, amiben a sánta, szociális fóbiás lány bemegy a gyógyszertárba, és kér egy 10 darabos frontin* tapaszt? 

{az a baj, hogy ezen valószínűleg csak én tudtam igazán jót nevetni, miközben azért ez icipici szégyennel is társult, de végülis leszartam, mert még tudok nevetni a nyomoromon, és a gyógyszerész valószínűleg nem is sejtette, hogy mi a szitu}

A: - fura, nem értem, hogy mi értelme a filmtudománynak azon kívül, hogy hobbinak jó... mármint, hogy mit nem lehet érteni a filmeken? mit lehet rajtuk elemezni?

R: - ugyanezt mondta az a random fickó akivel múltkor egy órát beszélgettem az aluljáróban, mikor mondtam neki, hogy mit tanulok**, de amúgy van értelme, ...

A: - ... de nem azért, hogy leszóljam... csak nekem a filmtudomány olyan, mint a HR ... *** 

R: - köszi, kétszer rúgtál belém, most egy kicsit inkább nem akarok beszélni veled ♥

amúgy tök jó napom volt. őszintén. kezdve a reggeli outfitem kiválasztásától, meg hogy még rúzst is használtam****, továbbá, hogy megint szuper óráim voltak, és végre kihúztam egy újabb tételt a to-do list-emről, amit már majdnem két hete halasztgattam*****, és majdnem készültek rólam normális képek******, de sajnos csak majdnem, valamint péntekre szereztem magamnak másik fuvart****** 

* segítek: amúgy flectort akartam

** jó, nem a főszakom, de több figyelmet fordítok rá, mint a főszakomra

*** ez utóbbit is tanultam / csináltam

**** igen, ez nagy dolog

***** elmentem a Han Solo-s pólómért, ami egy kicsit... testhezálló, így Harrison Ford feje a mellemen feszül - életem legfurább tagmondata

******  cserébe lett egy tucat idétlen, ami néha jól jön... valamire biztosan

******* "nincs bajom B...val, csak szorongást kelt bennem"

... ja és a random fickó (, akit már nem akarok becsillagozni) a bokaszorítóm miatt szólított le, mikor a mankómért sántikáltam. mert neki is volt mankója. egy darabig azt hittem ezen az élményen felbuzdulva, hogy ez a sérülés csodálatos dolgokat hoz majd az életembe, de hát múltkor is írtam, hogy már unom, szóval ez a lufi hamarabb kipukkadt, mint szerettem volna :/ 

tegnap este egymás után ötször meghallgattam a zuhany alatt ezt a számot, és velük együtt énekeltem a refrént:

How deep is your love?
How deep is your love
How deep is your love
I really need to learn
Cause we're living in a world of fools
Breakin’ us down
When they all should let us be
We belong to you and me

az a legszebb, hogy ilyenkor még táncolni is próbálok, bár ez "másfél" lábbal kicsit mókásabb, meg kissé balaesetveszélyes is :D 

döntése.i.m.

hirtelen felindulásból elkövetett jelentkezés a jövő hétvégi táborba. hat éve pokoli szar élmények értek ugyanott, egy másik (de ehhez hasonló) társasággal, most meg extrán parázok a frissen diagnosztizált (de már ősidők óta tartó) betegségemmel, meg a mankóimmal. persze az volt az indokom, hogy jót fog tenni a vidéki levegő, tudok majd a szabadban olvasni, meg nagyon szép zöld lesz minden, madárcsicsergés és egyebek, de hogy mi az istent fogok csinálni, amíg éjszakánként mindenki szanaszét csapja magát, miközben én egy kortyot sem ihatok, azt nem tudom. még ha legalább táncolhatnék, basszus, mert amúgy imádok táncolni, dehát mankóval nem valószínű, hogy ez menni fog.  :( 

azt hiszem, jövő héten minden nap relaxációs gyakorlatokat fogok tanulni, meg testbeszédet olvasok és ilyesmik. és még annyit kérek, hogy ne akadjak ki. semmin. egy icipicit sem. ott lesz ő is, akinek a látványa / közelsége múltkor picit triggerelt, szóval extra erőt kérek az univerzumtól. van egy olyan sanda gyanúm, hogy a családos középkorúak mozgalmának élére állok, és egy piaellenes kiáltványt fogalmazgatok majd velük ezen a két estén. vagy elvileg jön egy 15 éves lány is, lehet, hogy vele meg olyan bölcsességeket osztok meg, amiket az elmúlt 10 évemben tanultam. ha lesz nyári tábor, ott meg majd egyenesen én leszek a gyerekmegőrző önkéntes. 

meanwhile mostmár minden éjjel szexelek valakivel álmomban. tehát miközben így próbálom letiltani ezt a programot a fejemben, meg minden mással foglalkozni, mondjuk amíg kicsit egyenesbe nem kerül az életem, éjjel bekúszik, gecialattomosan, és persze nem hagy nyugodni. de én nem, nem és nem fogok megint csak úgy szexelgetni. ezt úgy írom, mintha annyira sok ilyen alkalom lett volna, pedig nem is. 

elkezdtem cetlikre kiírni azokat a férfiakat az életemből, akik valamilyen nyomot hagytak bennem (áucs...). van a piros, az a kapcsolat, vagy legalábbis amit én annak hittem, van a kék, akivel csak szexeltem, és akitől én többet akartam volna, de a másik fél esetében ez már nem volt igaz, és van a rózsaszín, amire a plátói "szerelmeim" kerülnének, bár ezzel bajban vagyok, mert egyet leszámítva mindegyik  iránt érzett "izé" elpárolgott előbb vagy utóbb (arról az egyről meg inkább nem akarok beszélni, mert iszonyú ciki), ugyanakkor a kékek között is van olyan, akivel pl. múltkor találkoztam, és bár elvileg már elengedtem, gyakorlatilag még mindig kb. le kellett volna fogni engem (vagy inkább nekem saját magamat...), ha megkérdezte volna, hogy lenne-e kedvem... naszóval, a következő terápiás alkalomra próbálok ebből összehozni valamit; a leghosszabb párkapcsolatomból már el is kezdtem kiírni a személyiségem alakulásának szempontjából fontos dolgokat. nem tudom, hány lepedőt fogok megtölteni, és mennyi idő alatt, de végre elkezdtem. le akarom zárni, magam mögött akarom hagyni ezt az egész szart, és igen, addig tökegyedül maradni, amíg ezt le nem tisztáztam magamban. ha az újévi döntésemet (ami egy visszautasítás volt a részemről) tekintjük kezdőpontnak, már akkor is majdnem öt hónap telt el, ami szerintem egészen okés. 

ma a legjobb barátnőmmel beszéltem telefonon, és tökre örülök, hogy nemsokára megint itthon lesz, megyünk majd macskakávézóba, meg ilyenek. és magyaráztam neki (a hormonok miatt) arról, hogy alig várom már, hogy bemutathassam neki a férjemet, aki sokkal, de sokkal jobb arc lesz, (mint az a szemét holland akivel utálták egymást), meg majd lesz nekik is babájuk, meg nekünk is, és viszem majd az enyémet a repülőn, meg a NÉMET VILLAMOSON, és hogy ez milyen szuper lesz majd. gyűlölöm, hogy nem tudunk egymás mellett élni, és csak néhány havonta tudunk találkozni, de örülök, hogy ő megmaradt mellettem, és ugyanolyan lökött, mint én. talán egyszer újra egy országban fogunk élni. és boldogok leszünk a férjeinkkel meg a babáinkkal, meg a karrierünkkel. a macskát kifelejtettem, de persze az is lesz mindenképpen. neki már van (meg férje is), szóval az én oldalamról egyelőre hiányzik a minden, de szerintem bevárjuk majd egymást. ♥

épp az imént néztem egy rövid videót "the cure for social anxiety" címmel. a beszélőnek mások testbeszédének megfigyelése és dekódolása segített, és a csillagok együttállásának köszönhetően nyitott is vagyok erre a tippre, összekapom magam és beszerzem a pease-féle testbeszédet. 

ja és még egy dolog, amitől pontosan azt kaptam, amit szerettem volna: olyan textilfesték, amit a mosógép dobjába kell tenni. egy zacskó, fekete színű sóhoz hasonlítható izé, amit betettem két cipővel a mosógépbe úgy másfél órára, és visszaadta a tavaly nyáron vásárolt, majd minimum ötszöri kimosás után színét vesztett tomsomnak az eredeti színét. 

mostanában elég furákat álmodok, de nem emlékszem rájuk, inkább nap közben jutnak eszembe  apró részletek, érzésfoszlányok, amiket próbálok az előző álomrészletekhez passzintani, és valami értelmezést is társítani hozzájuk. most, hogy ezt leírtam, már el is felejtettem, hogy melyik részletet akartam megosztani. (közben újra elolvastam azt a valamit, amiről eszembe jutott, hogy:) a mostani álmomban már mankó nélkül jártam. ami szerintem lelki meg fizikai síkon is megállja a helyét, ugyanis az egyik gyógyszeremet kezdem teljesen elhagyni, meg ma reggel a lábam is egészen jó formában volt. vagy lehet, hogy ez utóbbit csak én képzelem bele az álom hatására, mindenesetre örülök. és hihetetlenül hálás vagyok, hogy vége a télnek, és a kedvenc évszakom tart már egy ideje. 1 hétnyi morgás után kezdek újra pozitívan meg nyitottan állni a dolgaimhoz, juhú. 

mai találatom

ezt most csak úgy itt hagyom, felkiáltójelfelkiáltójelfelkiáltójel

pms megint, el ne olvasd

szóval a lényeg, azt hiszem, hogy senki sem fogja levenni a terhet a vállamról. most próbálok nem folyamatosan azon gondolkozni, hogy oké, de akkor mások hogy viselik el, meg hogy én hogy fogom kibírni ezt a (valószínűsíthetően) még hátralévő néhány évtizedet.

itt sétálunk egymás mellett, olyan súlyos terheket cipelve, hogy az valami őrület, és belebugyoláljuk mindenféle egyéb dologba ahelyett, hogy kimondanánk, mi is a valódi problémánk, akár egymással. de nem, persze az sem megoldás minden esetben, és könnyű út meg végképp nincs, ha egyszer már az ember az eszméleténél van. valahogy minden lépéssel sérül valamelyik fél, vagy valamit fel kell adni egy másikért cserébe, satöbbi. nem célom okosat mondani, megelégednék én azzal is, ha a saját igazságomra egy kicsit kevesebb felesleges kör megtételével találnék rá.

napok óta darálom netflixen a sorozatokat. megint nincs túl sok kedvem emberek közé menni, vagy legalábbis interakcióba lépni velük. valahogy meg kellene mondanom nekik hogy amúgy minden oké, csak van ez a betegségnek felcímkézett valami, amire gyógyszert szedek, és ezért tűnök el válaszadás helyett. de amúgy tök jól vagyok, csak rohadtul nem akarok beszélgetni. téged szeretlek, te meg nagyon szimpatikus voltál a múltkor, és tök jót beszélgettünk, te meg hiányzol, és örültem, hogy ennyi év után végre találkozunk, és az új, lelkes emberekkel is szívesen találkoztam volna még néhány napja, de... most egy darabig nincs kapacitásom erre. ki értené ezt meg? elsősorban én nem értem, a legjobb barátnőm még talán megértené, de ő ebben hasonlít rám, és szerintem kicsit magára venné. pedig tényleg nem miatta van. csak ilyenkor szeretném magam teljesen kivonni magam a forgalomból. ezt megkönnyítendő, intéztem is magamnak 3 hete egy balesetet, hogy lássák rajtam az emberek, hogy fizikailag képtelen vagyok (mert ugye én TÖKRE szeretnék menni, de a testem nem engedi). 

mondjuk ez utóbbit már kurvára unom, a bambán bámuló embereket, a mitörténtveled-eket, hogy nem tudok normálisan bevásárolni, hogy leizzadok, mire elszenvedem magam az egyetemig (kb. 10 perces séta), meg hogy nem tudok csak úgy elmenni bárhova, mert meg kell gondolnom, hogy feltétlenül szükséges-e az adott dolog a túlélésemhez. 

de csináltam új playlistet, hallgassátok meg. ezen már vannak új számok is, de rá kellett még tennem az avonmore-ról a johnny and mary-t, mert az egyik sorozatrész azzal zárul (múltkor volt a love, annak vége, most a lovesick-et nézem, de nemsokára azt is befejezem. vajon mi jöhet még ezután?). bryan ferry meg ugyanazon a napon született, mint én, meg még ez is baszki: 

"Ferry had named the band Roxy originally, but after learning of an American band with the same name he changed the name to Roxy Music". 

ez így túl sok egybeesés, szóval elhatároztam, hogy amellett, hogy mostantól ipszilonnal írom a nevemet (eddig picsásnak tartottam, de mostmár ott tartok, hogy mégiscsak jobban tetszik úgy), végigmegyek a teljes diszkográfián, mert amúgy miért ne lehetnék még furább, ha megtehetem. sőt, ez egy tök hasznos ismeret lesz majd, elő lehet szedni piálás közben mikor én majd limonádét iszom (mert gyógyszerre nem lehet), meg egy csomó potenciális haversrác/csaj és reménybeli partner is TUTIRA el akar majd beszélgetni velem bryan ferry munkásságáról. jézusom. és tényleg, beugrik a mérnöksrác a legutóbbiról, mikor éppen hozzám szól, hogy meséljek valami jót, de tudja, hogy meg se fogok nyikkanni, bár gyanítom, nem feltételezi hogy azért, mert titokban egy csomó olyan dolgot fedezek fel, amiről így nem lehet beszélgetni. de az operatőrcsajjal azért tudtam, és neki még a felsője is tök szép volt.

én vagyok a hipszterlány a susogós neondzseki, meg a rókás egyentáska nélkül, a havasi gyopár geciegyedül a szikla szélén, és lassan két hónapja alkoholt sem ihatok WOOHOOO, gyere, ismerj meg, ha szerencséd van, ÉPP jó passzban leszek, és még beszélgethetünk is

nem megy. amúgy leírtam, próbáltam átadni, de egyszerűen nem érzem azt, hogy ennek itt a helye. ebben a formában meg főleg nem. de javul az állapotom, meg a körülmények ellenére optimistán tekintek előre, és azt érzem, hogy jó kezekben vagyok. meg jobban tudok már figyelni a saját igényeimre, és nem akarom pótcselekvésekkel elnyomni az érzéseimet, meg hasonlók. szóval figyelek, hallgatok, lassan járok, és közben igyekszem kitekintgeteni a komfortzónámon túlra. véletlenül sem hasonlítgatom magam máshoz, mert semmi értelme. 

közérdekű

van a rossmannban ez a hűthető szemmaszk, amiben világoskék bogyókák vannak. tegnap vettem, és egészen csodálatos. valószínűleg azon kívül, hogy növeli a komfortérzetet, másra nem jó, dehát nekem ennyi pont elég is.

- avagy végre valami, ami nem ígér többet annál, mint amire képes, és bár nem tud sokat, legalább azt teljesíti. éljen az egyszerűség.

annyi mindenről tudnék írni. sok mindenről lehet, lehetne, de minek. néhány dologról pedig nem is lenne szerencsés, meg nem is igazán szabad. nem baj. megyünk tovább.

legtöbb estémen lefekvés után legalább fél-egy órányi forgolódás, meg a terapeutámmal való képzeletben lezajlott beszélgetésfolyam után végre tudok pihenni. ölelem a párnát, próbálom visszaidézni, milyen volt, és elképzelni, milyen lesz. 

lassan két hónapja nem ihatok alkoholt. (előző) vasárnap este kaptam egy kortyot, de több ilyen kivételes eset nem lesz még egy darabig. amúgy viszonylag gyorsan telik az idő, de más azért így élni. kicsit fura, hogy végülis arra szedek gyógyszert, amit eddig az alkohollal próbáltam kezelni. persze csak bulikban, de akkor is, ég és föld a különbség úgy beülni péntek este valahova, hogy rajtad kívül mindenki iszogat, és tudod, hogy igen, ha innál, a te szádon is kiszaladna egy-két olyan mondat, amitől szimpatikusabb lehetnél a többiek szemében. ez társadalmilag elfogadottabb, (SŐT) mint beismerni azt, igen, elég durván szorongok már hosszú évek óta, főleg társas szituációkban. nem írok a legdurvább napjaimról (magamnak leírtam, ennyi elég is), a lényeg, hogy most jó kezekben vagyok (legalábbis így érzem, és azt hiszem, ez a lényeg), és indokolt a terápia (ezt már régóta tudom, de szerencsére nagyon szimpatikus szakemberhez kerültem most, és fizetnem sem kell érte), meg a gyógyszeres kezelés is. és igen, az, hogy rengeteget sírsz, sokszor ok nélkül, soha nem a személyiséged része, szóval nem "normális" olyan értelemben, hogy hagyni kell, hadd történjen. a visszatérő pánikrohamok meg végképp nem azt jelzik, hogy minden a legnagyobb rendben van. hála az égnek, ennek is vége van már.
a hozzám legközelebb állókon kívül nem beszélek erről senkinek, mert nincs kedvem magyarázkodni. nekem is nehéz felfognom meg beismernem hogy igen, ez is ugyanolyan betegség, mint az akármi más, amire vényköteles gyógyszert írnak fel. eleve az, hogy újra képes vagyok közösségbe menni, beszél(get)ni azokkal az emberekkel, akiket néhány hónapja teljesen kizártam az életemből (mert a betegség átvette az irányítást), sőt, idegeneket is meg merek szólítani és új emberekkel is feszengés nélkül tudok interakcióba lépni - ami másoknak totál természetes, számomra iszonyatosan nagy dolog. nem kell persze arra gondolni, hogy akkor én egész eddigi életem során a sarokban ücsörögve számolgattam a hajszálaimat, persze voltak ennél sokkal jobb időszakaim is, de most februárban ütött be legdurvábban ez a valami, és éreztem, ha most nem kérek segítséget, lehet, hogy nem is lesz több lehetőségem. (tényleg nem muszáj elhinned, ha nem szeretnéd, nem is azért írom le.) 

közben össze is törtem magam a nagy sietségben, szóval a testem több fronton is jelzi nekem, hogy ahogyan éltem mostanság, az nagyon nem oké. azaz jobban kell figyelnem magamra, egyáltalán: figyelnem és vigyáznom kell magamra.

tehát dolgozni sem tudtam (mankóval nem tudok szaladgálni), ellenben rengeteg időm volt lassítani (oké, az elején küzdöttem ellene, aztán feladtam, látván, hogy fizikailag képtelen vagyok rohanni, mint egy őrült), gondolkozni, megfigyelni a környezetemet. minden nehézség ellenére pozitívan tekintek előre, alaposan végiggondoltam, mi az, amire szeretnék koncentrálni és energiát szánni a következő időszakban.

közben egy csomó szuper dolog történik; a berlini barátnőm pl. bevallotta, hogy neki tényleg én vagyok a legjobb, és hogy tök sokat jelent neki, hogy néhány hetente tudunk telefonon beszélni, magyarul, amit rajtam kívül egyetlen emberrel tud még (a férjével). és voltak filmfesztiválok megint, a hülye mankóm ellenére mentem is, meg megyek máshova is, mert érzem, hogy szükség van rám, és nekem is szükségem van a világra. #giccsplease

a time of her time-ot hallgatom, ülve rugózom az ágyon, headbangelve szárítom a hajam, dobolást imitálok a kezeimmel

szóval szerintem így kezdek végre jobban lenni

nincs vége

vannak ezek a napok. inkább órák. ilyenkor azt érzem, hogy nem bírom tovább, megőrülök, és nem hiszem el, hogy senki sem veszi észre. ilyenkor bebeszélem magamnak, hogy biztos csak szimulálok. hogy nem volt majdnem pánikrohamom. hogy csak hisztizek. nem vagyok depressziós, csak nyomorult. én csinálom magammal. és igen, mindenki éli az életét, bemegy dolgozni, bemegy az egyetemre, összeszorított fogakkal meg farpofával, és teszi a dolgát. nem jön rá időnként, hogy ő ezt egyedül nem bírja már elviselni. nem akar rögtön segítségért rohanni. hogy aztán rájöjjön, úgyse tud senki segíteni. addig sír, amíg meg nem nyugszik teljesen. amíg elég mélyre nem nyomja magában azt a késztetést, hogy segítséget kérjen. mert senki sem veheti észre, ami egyébként mindenki számára látható. és addig sírok, egészen addig, ameddig nem érzem, hogy a következő pillanatban szét is robbanhat a fejem, és ezzel együtt végre megszűnik ez a borzalom, amit ilyenkor átélek. egyértelműen a fejemben van ez az egész, még a torkomban érzem, meg kicsit a mellkasomban is. de a fejem annyira fáj, hogy üvölteni tudnék. bár tudnék. ehelyett kibontok egy sört, nem, most senkit sem hívhatok fel azzal, hogy "könyörgöm segíts, mert megőrülök". mondjuk nappal sem. és újra meg újra elképzelem azt, hogy holnap végre a sok holnap közül majd végre tényleg elmegyek az orvoshoz, és könyörögni fogok neki, hogy segítsen. bárhogyan. ha bárki olvas (azon az egy emberen kívül, akiről tudom, hogy megvet azért, amiért így érzek), és érti, vagy érteni véli, hogy mi az, amivel küzdök már kibaszottul hosszú ideje, olyan régóta, hogy nem merek belegondolni, légyszi, gondoljon rám. szorítson, hogy merjek végre segítséget kérni. nem akarok megint a munkahelyemen pánikrohamot kapni és megszégyenülni, nem akarok sírni a vécében a földön ülve, meg akárhová elbújva. persze ennek a bejegyzésnek a nagy részét már nyugalmi állapotban írtam, de fontosnak éreztem, hogy valami nyoma maradjon. így sem érzem, hogy eléggé hiteles lenne, persze a szavak úgysem adhatják vissza, amit ilyenkor érzek, de tényleg az van, hogy még magamnak sem akarom elhinni. és utálom magam emiatt. amiért nem lehetek "egyszerűen normális". én tényleg csak tanulni akarok, dolgozni, koncertekre járni, normálisan kommunikálni az emberekkel, meg azt, hogy szeressenek és én is szerethessek. minden ember nagyjából erre vágyik, persze engem meg inkább kerülnek, mert fura vagyok, én nyilván észreveszem ezt, rágörcsölök, amitől még furábbnak tűnök, kb. elbújok mások elől. nem akarok hajnali ötig fent maradni, miközben már este tízkor is hullafáradt voltam.  

bingenézem a 2016-os love-ot. vajon mi lett volna, ha akkor letöltjük, és együtt nézzük meg. valószínűleg nagyjából ugyanez, mert emberünk még mindig a szüleivel él, én meg még mindig nem szeretem magam eléggé a mellékelt ábra szerint. jó, amúgy meg fog jönni, össze-vissza ettem mindent és utálom magam emiatt, szóval remélhetőleg ez csak átmeneti 

szóval  most negyed öt van, itt ülök, mint egy idióta (ülve táncolok meg billentgetem a fejem) és roy orbisont hallgatok. 

persze megint eszembe jutott kb. az összes férfi, akivel valaha dolgom volt, persze nyilván azért, mert a női főhős egy ponton bevallja magának, hogy mivel alkohol- , drog- , emellett szerelem- és szexfüggő, MINDENNEL le kell állnia. de így mindennel egyszerre.

szóval ez így tök jól hangzik, én is valami ilyesmit akartam (jó, nyilván nálam kicsit más a helyzet, de nem kevésbé toxikus), de persze elkezdődött ez a félév is, és úgy tűnik, hogy én már most feladtam. pedig tudom, hogy nem, csak sok most ez a hét. és totál instabil vagyok, meg nincs pénzem meg magányos vagyok, és csütörtöktől kezdve egész hétvégén dolgozni fogok, és persze tudom, hogy max. csak egyszer kell kibírni ezt egy hónapban a dolgok jelenlegi állása szerint, de a méhem meg üvölt. és túrórudit akarok, meg mindenféle csokis édességet, hogy öleljen meg belülről, ha már a külső ilyen nehezen kivitelezhető. és az boldogít, hogy nemsokára kelnem kell elvileg, ami azt is jelenti, hogy mindjárt betolhatok magamba egy hatalmas omlettet, vagy a konzervhalat, vagy MINDKETTŐT, sőt, az első órám után még ebédelek is, mert annyira. éhes. vagyok. 

ma (és mostanában) elég nagy igényem van az egyedüllétre, vagy legalábbis a befelé figyelésre, csendre, hallgatásra, megfigyelő / elemző szemlélődésre

szeretek most bejárni az órákra, érzem, hogy jó helyen vagyok, bár kicsit fura érzés, hogy ha 6 évvel ezelőtt elindult volna a cseh szak, valószínűleg egészen máshol tartanék. vagy máshogy hallgatnám az előadókat. nem tudom, pontosan mi lenne más, vagy előrébb lennék-e most.

mindenesetre valahol megnyugtató, hogy ennyi kitérővel mégis itt kötöttem ki (ugyan a lengyel lett a főszakom, és lehet, hogy az oroszt választom a cseh helyett második szláv nyelvnek - igazából mindkettőt szeretném, plusz a svédet, szóval csak a sorrendről kell döntenem). ez is azt az érzetet erősíti bennem, hogy aminek / akinek jelen kell lennie az életemben, az úgyis megtalálja az utat hozzám, aminek / akinek mennie kell, az pedig menni is fog. 

érdekes mondjuk úgy elsétálni az egykori corvin áruház előtt, hogy bevillan a kép, ahogy láttam a blahát mondjuk 17 évesen, mikor csak felutaztam pestre, vagy amikor a leviatánt néztük négy éve a puskinban, és a blaha és az astoria közötti török gyorsétterembe mentünk enni. mármint, ahogyan megmaradt az emlékezetemben egy-egy hely, ahhoz képest, hogy egy éve majd' mindennap átsétálok ezeken a tereken, teljesen máshogy feldolgozva a képi ingereket. 

az apró változások a személyiségemben, meg ami ehhez képest állandó - amit szeretek ebben, és ami iszonyatosan zavar

amikor valami világrengető lehetőséget látok valamilyen szerveződésben, és az elején a szívemet-lelkemet beleteszem... hogy aztán eltűnjek, mikor világossá válik számomra, hogy hiába próbáltam meg elhitetni magammal, nem ez az, amit kerestem. és a végén csak a keserűség meg a bűntudat marad. persze lét elviselhetetlen könnyűsége, meg nemtudás, oké, 

és eszembe jut az is, mikor úgy meséltem anno, hogy miért a cseh szakra jelentkeztem, hogy: "hát olyan hülye voltam, hogy mivel épp Kundera-korszakom volt középiskolában, megjelöltem" 

mintha bocsánatot kellene kérnem azért, aki vagyok, a mozgatórugóimért. mintha másnak sokkal "felnőttesebb" okai lennének, lettek volna a cselekvésre. 

ma már látom, hogy huszon-harminc(stb...) éves emberek is így működnek, nincs a felnőtt létben semmi magasztos, meg nincs ilyen átkattanás, mint ahogy annak idején reméltem, hogy lesz. 

pl. itt élek mostmár lassan két éve külön, azaz lakótársakkal, ahogy mondjuk hat éve terveztem, és  bizonyos szempontból kb. mindenem megvan, amire akkor vágytam (kivéve az embereket, dehát ez mindig problémás rész volt nálam, avagy "mi van, ha minden az én hibám?"). csak kicsit mégis máshogy. kattanás nélkül. nincs megnyugvás, folyamatos keresés meg bizonytalanság van most is, alkalmanként létbizonytalanság, emberek, állások, élethelyzetek jönnek-mennek. de mondjuk tudok művészmozikba járni filmfesztiválokra, meg minden hasonló esemény karnyújtásnyira van. és mindig találok magamnak valami szuper lehetőséget, amivel mondjuk ingyen tudok filmeket nézni, meg van egy csomó ingyenes program, és amúgy is gyönyörű ez a város, minden bosszantó dolog ellenére. 

szóval most így próbálok kényelmet és megnyugvást találni a jelenlegi élethelyzetemben, azokat a kis zugokat megtalálni, ahol jól érezhetem magam, meg emlékezni a hat évvel ezelőtti énemre, a vágyaira, az elképzeléseire, az elvárásaira, és egy kicsit jobban értékelni azt, amim van, és amire lehetőségem van. 

örülök, hogy most éppen itt tartok, kifelé amúgy aggasztó lehet az állapotom, de túl önző vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. 

amikor egykor ígéretesnek tűnő dolgokat látsz elrohadni, összeomlani, stb.

...az pont az élet része. ideje túltenni magad rajta, takarítani, sminkelni, ügyet intézni, majd beülni a délutáni filozófiatörténet órára 

néha egész jó dalokat ajánl a spotify:




These things you keep
You'd better throw them away
You wanna turn your back
On your soulless days
Once you were tethered
And now you are free
Once you were tethered
Well now you are free
That was the river
This is the sea!

Now if you're feelin' weary
If you've been alone too long
Maybe you've been suffering from
A few too many
Plans that have gone wrong
And you're trying to remember
How fine your life used to be
Running around banging your drum
Like it's 1973
Well that was the river
This is the sea!
Wooo!

Now you say you've got trouble
You say you've got pain
You say've got nothing left to believe in
Nothing to hold on to
Nothing to trust
Nothing but chains
You've been scouring your conscience
Raking through your memories
Scouring your conscience
Raking through your memories
But that was the river
This is the sea yeah!

Now I can see you wavering
As you try to decide
You've got a war in your head
And it's tearing you up inside
You're trying to make sense
Of something that you just don't see
Trying to make sense now
And you know you once held the key
But that was the river
And this is the sea!
Yeah yeah yeah yeah yeah yeah yeah!

Now I hear there's a train
It's coming on down the line
It's yours if you hurry
You've got still enough time
And you don't need no ticket
And you don't pay no fee
No you don't need no ticket
You don't pay no fee
Because that was the river
And this is the sea!

Behold the sea!

elengedés.

és most éppen ott tartok, hogy VÉGRE próbálok rájönni arra, hogy mi az, amire / akire valójában szükségem van, és mitől leszek muszáj megválni annak érdekében, hogy ne csak egy helyben toporogjak. 

az előző év már megágyazott ennek a szakasznak, addig erőltettem mindent, amíg sikerült tényleg belátnom, hogy amit csinálok, még unaloműzésnek, pótcselekvésnek, viccnek, vagy bármi másnak is rossz. 

például beláttam, hogy nem hízhatok tovább, meg nem is maradhatok így, ahogy vagyok - és nem két nap alatt fogok lefogyni, meg izmos, erős, egészséges testem sem lesz elhatározás és kitartás nélkül. 

egyszerűen aki lenni akarok, az nem így néz ki, és nem így áll hozzá a dolgokhoz.

a sok lelki szemét mind-mind összefüggésben van a testsúlyommal, az alakommal, az egészségi állapotommal. tehát egy hónapja elkezdtem, persze próbálkozom és még nem megy tökéletesen, de magamon kívül senkinek nem tartozom elszámolással. haladok, ahogy haladok, itt az egész élet arra, hogy megtanuljam, mi tesz jót, és mi az, ami árt. csak meg kell tanulnom őszintének lenni. ami már önmagában is épp elég nehéz, mert szerintem én jóval többször próbáltam magam becsapni, mint az összes többi ember együttvéve, akivel valaha is kapcsolatba kerültem. 

a kibaszott plüssállatok, amik a szakításunknak állítanak emléket. természetesen az ágyamra szoktam őket dobni. a maci, amit még a tavaly előtti karácsonyra kaptam...egészen sokáig azzal aludtam. minden egyes éjjel. a szakítás óta megvan a kedvenc pólója és ingje. meg a régi lakáskulcsok. nem csak ez, az összes papírfecnihez ragaszkodom, mint egy idióta, tárolom a rengeteg szemetet, aztán félévenként egyszer átnézem a lomokat, hogy emlékeztessem magam mindarra, ami már elmúlt. halott, és nem épít. és akkor meglepődöm, hogy miért (rém)álmodok még mindig vele, meg a családjával.

elhatároztam, hogy szépen lassan megszabadulok mindentől. nincs ilyen, hogy "majd jó lesz valamire". ugyanez igaz az emberekre és az élethelyzetekre is. több, mint fél éve nem tudtam kimászni abból, amiről már akkor tudtam, hogy AZT kellene elengednem, különben nagyon szar lesz. hát ez szépen lassan és fájdalmasan történt meg (ugye itt jön képbe az önámítás, meg a vágyvezérelt gondolkodás), de most végre megtörtént. nem dőlt össze a világ. ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy hiába mozgattam volna meg hegyeket rövid idő alatt, sehogy sem lehet ugyanazt a hatást elérni, mint amit hosszú hónapok / évek kitartó, higgadt és alaposan átgondolt munkájával lehetne. tehát én ezen a ponton kiszálltam - ha úgy látom, érdemes visszatérni, akkor megteszem. addig is a tanulmányaimra koncentrálok. 

az az ember, akivé akarok válni, nem lépheti át ezeket a lépcsőfokokat. abból meg szerencsére kinőttem, hogy piálni meg melegedni járjak egyetemi közösségbe, szóval igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a félévből. nagyon erősen kell hinnem abban, hogy sikerülhet. hogy mindegy, hány éves vagyok, honnan jövök, hol tartok jelenleg, ha tudom, hogy mi az, amit el akarok érni. muszáj. nincs már elnyomó társ, aki mögé bújtam a felelősség elől, csak egyesegyedül én vagyok. és most ez egy jó darabig így is lesz. muszáj építenem magam, a fogamat összeszorítva, belül üvöltve törni előre, mert más nem fogja ezt megtenni helyettem. soha, de soha többet nem akarok olyan mélyre kerülni egy másik ember mellett, mint amilyen mélyen mellette voltam. soha többet nem fogom elveszíteni a kapcsolatot saját magammal. lassan két év telt el a szakítás óta, de még most is keresem a saját hangomat a zajban. és bizony vannak olyan napok, amikor még az utcára sem merek kimenni. és legalább egy hónapja nem tudok reggel négy előtt elaludni, ami szintén nem normális. de nem adom fel. hétfőn kezdődik az új félév, kell még valami munkát találnom a hétvégi mellé, mozogni is el fogok járni, csak kell egy váz, amihez igazíthatom a többit. tudom, hogy menni fog.

és elhatároztam azt is, hogy ha éveket kell várnom arra, hogy az ágyban nyújtott teljesítményemen kívül más is érdekeljen belőlem egy férfit, akkor éveket fogok várni. mert tök jó volt azt hazudni magamnak, hogy beérem ennyivel, miközben tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy amire lehetőséget adtam és kaptam, inkább megalázó volt számomra. tehát szépen lassan elkezdek írni egy listát azokról a dolgokról, amiket  jelen szeretnék tudni az életemben. lehet, hogy csak fejben, majd ahogy alakul. de nem erőltetek bele társat. tudom, hiszem, hogy létezik olyan ember, akire várok. de a legeslegfontosabb, hogy ez a valaki nem lehet más, csak olyan ember, aki értékel, szeret, felvállal mások előtt úgy, ahogy, és amilyen vagyok. akinek nincsenek olyan kételyei, mint az összes eddigi férfinak volt velem kapcsolatban. és nekem...saját magammal. mert igen, tisztában vagyok már azzal is, hogy pontosan úgy bántak velem, ahogy én bántam saját magammal. amíg nem tanulok meg máshogy tekinteni magamra, addig más sem fog.