tegnap voltam állásinterjún, a mai vizsgám után hívtak, hogy felvettek. igazából tök mindegy, mennyit fogok keresni (mert nem túl sokat), de a legfontosabb, hogy végre megint dolgozhatok. teljesen meglepődtem azon, hogy engem választottak, és ilyen hamar visszajeleztek, mert egyrészt  megint késtem az interjúról, másrészt ömlött rólam a víz, mikor megérkeztem, harmadrészt olyanokat mondtam, hogy késős vagyok, és mindenhol ez jelentette a legnagyobb problémát, meg hogy egy nagyon rendszerezett életet élő emberhez képest nálam kreatív káosz van, és bár írok listákat, azért inkább a kreatív vénám tűnik erősebbnek. 

szóval úgy ítéltem meg, hogy túl őszinte voltam, elég para gyengeségeimről beszéltem, és ennek ellenére szimpatikus voltam nekik. épp az előbb néztem még egy videót a szociális fóbiáról, és ez kicsit helyre is billentette bennem ezt az egészet - totál más mércével mérem magam, mint ahogy a külvilág lát(hat) engem, szóval inkább elfogadom, hogy ez történt, és persze nagyon-nagyon örülök is neki.

hiszti

több fronton is csalódást okozok magamnak már megint.

péntek esti programunk az volt, hogy a tescoban vettünk leárazott mirelit pizzákat.

most a gyógyszer miatt elég keveset eszem, elvileg fogytam is, gyakorlatban ez kurvára nem látszik.

nade a lényeg, hogy megint párok jöttek velünk szembe, kövér párok, öreg párok, kínai párok, mittudomén.

nem akarok egyedül lenni, de bárkivel meg nem vagyok hajlandó. erre lett volna jó, ha már most el tudom hozni a macskát, de nem, mindennek túl bonyolultnak kell lennie. 

komolyan leszarom már, hogy kihez jut el ez, ki kell írnom magamból

elég szar napokon vagyok túl. nehéz erről írnom, ugyan terveztem, hogy minden egyes nap rögzítem valamilyen formában az aktuális hangulatomat, meg hogy hogyan változik, és megpróbálok rájönni ennek kiváltó okaira, de egy ponton teljesen elvesztettem a motivációmat, és csak zuhantam lefelé. voltak közben jobb pillanatok, de az ezt közvetlenül megelőző, "lebegős" állapothoz képest ez most megint hatalmas pofára esés. azt hittem, hogy végre stabilan "tart" a gyógyszer, ezzel ellentétben már megint a bárcsak megszűnnék létezni a leginkább domináló érzés bennem. 

persze lassan épülget, mire elérek arra a pontra, hogy már csak zokogni tudok, és azt várni, hogy ez egy kicsit enyhítsen a fájdalmamom - tapasztaltam, hogy ha "jó mélyen" átélem és felszínre rángatom a legsötétebb érzéseimet / gondolataimat, és összegömbölyödve bőgök az ágyon, az egy kicsi enyhülést hoz. 

azt hinnéd, hogy nem számít pl. az, amikor dühös vagy magadra, amiért azt hiszed, hogy otthon hagytad a bérletedet, visszafordulsz, fellépcsőzöl, majd észreveszed, hogy végig nálad volt.

és a vár, amit napokig építettél, a sok pozitív gondolat, saját magad elfogadása és szeretete - elkezded módszeresen kiütögetni belőle a téglákat. 

"biztos útban vagyok" "biztos idegesítem" ....---->..... "egy szar vagyok, sehol sem tartok, és ezt mindenki látja" "szar az önéletrajzom, sehova sem fognak felvenni" .....---->....... "minek élek egyáltalán, ennyi hibát már nem fogok tudni kijavítani" "soha nem lesz normális párkapcsolatom, soha nem fog úgy szeretni senki, ahogy én tudok szeretni másokat, akkor meg mi értelme van ennek az egésznek?"

és ilyenkor csak arra lenne szükségem, hogy valaki azt mondja, hogy semmi baj, túlleszel ezen. tényleg csak ennyi. nem kell okosnak lenni, nem kell kitalálni, hogy mitől lesz jobb, elég ennyi. 

az érdeklődésem meg a szabadidős tevékenységeim egy része mondjuk rohadtul nem tesz jót a lelkemnek, azaz vannak olyanok, amiktől kifejezetten jobban érzem magam, mint mondjuk a tábor, meg van ez a kibaszott pozícióharc, ami most megy, és amitől felfordul a gyomrom. tudom, hogy ez ennek az egésznek a szerves része, de iszonyúan kiborít, szóval ki kell találnom valamit, amivel tudok ilyenkor ha máson nem is, legalább magamon segíteni és átvészelni ezeket az időszakokat súlyosabb következmény nélkül. 

és totál seggfej, 0%-os EQ-val rendelkező emberek miatt érzem magam totál senkinek, az agyamat eldobom baszki. 

az a legrosszabb az egészben, hogy ilyenkor elkezdem lehúzni a legértékesebb tulajdonságaimat, pl. hogy az empátiának ebben a világban semmi, de semmi értéke sincs, és amúgy is, minek tanulom ezt a szart, mikor nem ér semmit, mert a bölcsészek nem érnek semmit, ahogy már megtanulhattam, sőt, az egész értékrendemből következik, hogy egy szardarab vagyok, szociálisan érzékeny, "drogimádó libsi", baszki, amikor múltkor felszálltam a négyeshatosra a pártkitűzőmmel, meg az egy pár mankómmal, és beálltam a sarokba, ott utaztam három megállót, rohadtul nem álltam még az ajtóba se, de neki oda kellett ezt morognia az orra alatt, persze szigorúan csak a leszállás pillanatában, nehogy lehetőségem legyen reagálni rá. 

jó, most nem azt mondom, hogy idegszanatóriumba küld ez az ország, mert még tartom magam, de nem könnyű. komolyan lehet, hogy jót tenne, ha elhúznék innen egy időre, hogy legalább azt tapasztaljam egy kicsit, mikor nincs konstans görcsben a gyomrom valami miatt, meg nem fog el a szekunder szégyenérzet minden egyes nap valami hírtől,

pl. mikor azt olvasnom hogy xy gyerekét az utasok elkezdték méregetni meg le akarták szállítani a buszról, mert autista, kb. számonkérték az anyát, hogy miért hozta egyáltalán világra a gyerekét, csak azért, mert a mássága láthatóvá vált, érted, ebben a kurva országban neked ne legyen problémád, mert nem számíthatsz megértésre, nem, még a saját közösségedben is egymást marják az emberek, ki hol hibázott, konteók, és akkor valaki mindig a sérült igazságérzetével jön, és bekommenteli ugyanazt tízszer, hisztizik, mert neki. van. igaza. 

te meg csendben tűrsz, tehetetlennek érzed magad, hát ennyi hihhhhhhetetlenül kompetens férfi között te csak ne kezdjél el finomkodni meg nőieskedni, ha nem veszi be ezt a gyomrod, menjél főzni vagy kötögetni. közben persze figyelj arra is, hogy még véletlenül se süssék rád a "femináci" jelzőt, próbálj extra megértő lenni, de nem jó az sem, mert mindenhogy ki tudják forgatni a szavaidat ezek a kommentharcokban edzett férfiak, szóval egy idő után rájuk hagyod a picsába, veszekedjenek tovább mindenen, te ehhez tényleg kevés vagy. 

szeretném megtudni, hogy van-e a a világnak olyan pontja, ahol nem ömlik mindenhonnan konstans a gyűlölködés meg az emberek nem azzal vannak elfoglalva, hogy egymást basztassák. és tényleg, lehet, hogy teknőst kellene mentenem, vagy elvonulnom valami kolostorba, mert ez így hosszú távon rohadtul nem tesz jót.

ami reménykedésre ad okot, az az, hogy lehet, hogy lesz egy cicám. holnap reggel találkozom vele először, úgy izgulok, mintha kb. gyereket készülnék egyedülálló anyaként örökbe fogadni. ja igen, meg ami ilyen nagyon banális dolognak tűnhet (először én is húztam a számat, de mostmár hatásosnak érzem), hogy elkezdtem színes cetlikre gyűjteni, hogy miért érdemes élnem. nem tudom, lehet, hogy seggfej kommentelőnként kéne mondjuk 50 pozitív dolog az életből, és akkor könnyebb lenne. szerencsére szerdán megyek terápiára is végre, szóval talán előrébb jutok ezzel is. 

yeeeeeeeeeaaaaaaaah túléltem a saját kiselőadásomat, és kifelé menet az egyik lány megosztotta velem, hogy neki is ez az egyik kedvenc filmje, és tök ügyes voltam, és most éppen nagyon okésan érzem magam ettől

(kíváncsi vagyok, a pms mikor csap le újra, mármint tegnap meg ez a totál kiüresedett borzalom voltam én magam, hiszti level 5000 és egyedül este tudtam rávenni magam arra, hogy végre főzzek. cserébe kétszer is mosogattam tegnap, de főzés után újra kurvára megtelt a konyha meg a mosogató is mindenféle edénnyel. #faszom)

ja és úgy két napja leesett, hogy hiába töltöttem ki szerintem hibátlanul azt a kvízt még télen, rohadtul nem írtak, hogy mehetek Cannes-ba. mondjuk pont szarul jött volna ki, mert 5 hónapnyi távollét után ma jön haza O., és csak keddig lesz itthon, és utána ki tudja, meddig nem látjuk egymást.

ja amúgy mikor azt írtam, hogy megyek hasznos dolgokat csinálni, tényleg így tettem - kár, hogy pont erről nem írhatok. 

de pl. azt leírhatom, hogy most végre használok színeket. nevetségesen banális dolognak tűnhet, de vannak napok, amikor annyira szorongok, hogy nem tudom elhagyni a lakást - ehhez viszonyítva pink meg piros szájjal / körömmel kilépni az utcára és egész nap emberek között lenni már-már teljesítményszámba megy. 

és újra meg újra meglepődöm azon, ha valaki x hónap elteltével azt mondja, hogy már hiányolt, meg pozitívan maradtam meg az emlékeiben. azon meg még jobban, mikor mások előtt pozitívan tudok nyilatkozni magamról, és ugyan még mindig ott a kishitűség meg az önbizalomhiány, de végre ilyeneket mondok, hogy cuki, kedves, vicces, jófej stb. vagyok, és hogy tutira hiányoznék, ha nem lennék. eddig valamiért súlytalannak ítéltem az ehhez hasonló állapotokat, mintha kevesebbet érnének vagy sekélyesebb lennék ilyenkor, de meg kell tanulnom különbséget tenni a két dolog között. csak úgy válhatok más hasznára, ha magammal már kibékültem, és ha ezt ötvenezerszer kell leírnom, hogy gyökeret eresszen bennem, akkor ezt fogom tenni. 

persze tudom, hogy mindennek ennél sokkal több aspektusa is van, de most ez jött ki belőlem

kínkeservesen próbálok kukázni egy kb. öt perces jelenetet valamelyik kedvenc filmemből.

update @ 16:50: meglett. na nem egy jelenet, mert olyat túl nehéz volt találnom a lassan hömpölygő kedvenceim között. de így, hogy legalább 10x átpörgettem újra meg újra bizonyos jeleneteket, olyan, mintha újranéztem volna az egész filmet. 

és persze a top10 kedvenc filmem (mármint amire nem csak filmként tekintek, hanem amihez érzelmileg erősen kötődöm) témája a reménytelen szerelem, szóval elég sokáig versenyben volt a last tango in paris meg az eternal sunshine..., de végül a lost in translation kiütötte őket a nyeregből. 

amúgy tök jelentéktelen a jegyem szempontjából ez a kiselőadás, de nyilván egy csomó időt basztam el rá. mindegy. legalább ez idő alatt többnyire a kedvenc érzéseimből láttam bemutatót: magány, izoláció, szenvedés, reménytelen szerelem, elveszettség és céltalanság érzése, tehetetlenség, (szexuális) vonzalom, ami megmarad vonzalomnak, mert az élet néha túl bonyolult ahhoz, hogy át lehessen lépni bizonyos határokat. meg egyébként is, nem annyira biztos, hogy jobb lenne attól még, hogy. fuckyeah. 

meg amúgy nem tudom, hány ilyen határt kellene átlépnem ahhoz, hogy valamiféle megnyugvást érezzek? eléggé esélyes, hogy ez a megnyugvás nem ilyen formában fog elérni engem. de azért emellett nem hiszem, hogy van bármi is, ami ennél nagyobb lenne. pont a pillanatnyisága miatt, amibe belesűrűsödik az összes lehetségesen elképzelhető jövőkép, ami soha nem teljesülhet be. a végtelenség érzése. a valóság ezzel szemben a szenvedély fokozatos átalakulása, kopás, elhalványulás, vég. 

néztem egy videót, amiben az eternal sunshine... végét elemzi egy faszi, és bár elég sokszor láttam már a teljes filmet, a legvégén valahogy nem vettem észre a három vágást. ahogy ugyanarról a pontról belefutnak a hóba. aztán megint. és megint. szóval egy végtelenített loopban élik újra ugyanazt az elcseszett kapcsolatot, mert hisznek a szerelem erejében. de mindig ugyanazt kapják. 

szóval most megint a pillanatnyi örömök oldalára billent a mérleghintám, persze önigazolás ez jó vastagon, aztán meg rinyálok majd, ha megint jön, lát, aztán elmegy. de amúgy meg minden öröm pillanatnyi, ha úgy nézzük. semmibe sincs belekódolva a bizonyosság, épp ellenkezőleg, inkább csak annak a hiánya.

Different types of love

Are possible

továbbá:

"A relationship, I think, is like a shark. You know? It has to constantly move forward or it dies."

megyek hasznos dolgokat csinálni