levegőváltozásra vágytam. azaz úgy éreztem, hogy el kell mennem innen ahhoz, hogy megváltozzon az életem, hogy jobbra forduljanak a dolgok, hogy ne a szorongás uralja a napjaimat, és ne legyen a napi rutin része az, hogy esténként drága és silány minőségű mirelit pizzát tömök magamba, miközben sajnálom magam, amiért végtelenül magányosnak érzem magam.

azt vettem észre, hogy mióta végre beköltöztünk az albérletbe, szívesen töltök időt azzal, hogy kitaláljam, mit ennék / főznék szívesen. össze sem lehet hasonlítani a jelenlegi állapotot az ezt megelőző kb. egy-két-akárhány évemmel. a legtöbbször kedvem sem volt ezzel foglalkozni, így inkább szemetet tömtem magamba, többek között irdatlan mennyiségű csokoládét és péksüteményt. az étellel való viszonyom mindig tükrözte az élethez való hozzáállásomat. 

persze nem meglepő összefüggést találni a két dolog között, inkább az az érdekes, hogy ehhez egy olyan ember jelenléte, szeretete, törődése kellett, aki mellett ki tudok teljesedni, önmagam lehetek, nyugalomban és szeretetben tölthetem a napjaimat stressz, szorongás és önmarcangolás helyett. mármint nem, nem az az érdekes, hanem az, hogy a megfelelő ember mellett mennyire megváltoztam én, a hozzáállásom, a saját magammal való viszonyom. vagyis, hogy én voltam az is, aki napokig nem mert kimenni a lakásból, aki látszólag minden ok nélkül kezdett zokogni teljesen váratlanul, meg aki hármasával vette a mirelit pizzákat, és seggfej férfiak után sírt, és egy csomó mosatlant hagyott a konyhában.

oké, van egy csomó zavaró tényező, amit / akit el kell viselnem, de az otthon, ahová visszavonulhatok a világ összes zavaró tényezője elől, végre megvan. nem azon szorongok, hogy hogyan lehetne egy kis otthonos sarkot létrehozni az átjárószobában, mert az egész lakás az enyém, és az övé, és a cicámé. 

2018. 06. 04. 16:25

"lehet, hogy tényleg igaza volt xy-nak, és nekem kurvára nem elég jó senki sem. 

de mondjuk ez azért faszság, mert ilyeneket egyáltalán nem várok a másiktól, hogy utaztasson, etessen, akár meghívjon engem bármire, vigye a testemet a kocsijával bárhova. nem kell, hogy gondoskodjon rólam a szónak ilyen értelmében, erre én is képes vagyok. (jó, az autókázásra nem, de arra különösebb igényem sincs)

nem kell, hogy a "betegségemmel" külön foglalkozzon. csak fogadja el, hogy ez van, ne aggódja túl a dolgot, de ne is az legyen, hogy "ő nem tud ezzel mit kezdeni". ne várja, hogy első találkozásnál lenyűgözzem a barátait vagy a családját, mert ez sehogy sem fog menni. legyen annyira türelmes, mint amennyire én türelmes vagyok az ő problémás dolgaival szemben. 

tudjunk együtt és külön is kikapcsolódni, töltődni. nem kell, hogy csak és kizárólag ugyanazon dolgok iránt érdeklődjünk, persze minél nagyobb a közös halmaz, annál jobban meg tudjuk érteni egymást. 

mármint, hogy ne kelljen folyamatosan magyarázni pl. azt, hogy mi az a megnyugvás, amire lelek mondjuk a mostani kötelezőim olvasása közben, miért fontos, hogy azokat a zenéket hallgassam, amiket szoktam, miért nem járok mondjuk csak azért színházba, hogy elmondhassam ezt magamról, vagy mi a feltétele annak, hogy egy adott mű felkeltse és fenntartsa az érdeklődésem, ilyesmik. 

szóval nagyszerű, ha valaki komédiákra jár DE emellett elvinne vacsorázni meg hozna virágot, de én nagyon nem ilyen társat keresek. ki kellene fordulnom magamból egy ilyen ember mellett, és nem tudnám eléggé értékelni, amit ő tud adni. 

sokszor azt hiszem, hogy tuti, velem van a baj, mert igazából a bunkó férfiakat választom a kedvesek helyett, de nekem a tutyimutyiság nem egyenlő a kedvességgel. ha valakinek nincs karaktere, vagy van, de nagyon nem illik hozzám, azzal nem tudok mit kezdeni, hiába nem bánt meg, akkor meg én fogom, mert halálra fog idegesíteni.

fontos tehát, hogy ne másmilyen akarjak lenni, hanem azért tegyek, hogy a legjobb tulajdonságaimat, adottságaimat javítgassam, és ki tudjak teljesedni. ugyanez visszafelé is érvényes: fontos, hogy a másik is ezt érezze, amikor velem van. ha ez a rész nem megy, én többet már nem fogok erőltetni semmilyen kapcsolatot, mert megmérgez mindent, ha valamelyik vagy akár mindkét fél csapdában érzi magát. 

azt mondjuk elvárnám, hogy amíg együtt vagyunk, figyeljen rám, legyen hűséges hozzám. nem érdekel, ha ez egy évig megy, akkor egy évig legyen velem, de ne kacsintgasson folyamatosan kifelé a kapcsolatból, mert köszi, abból már egy életre eleget kaptam. 

a kölcsönös vonzalom és a nagyjából azonos szexuális étvágy is fontos, meg az életritmusunk összeegyeztethetősége is. tehát ha valaki csak és kizárólag akkor ér rá, amikor már mindketten hullafáradtak vagyunk, emellett hosszabb, akár hétvégi programot nem tudunk tervezni, az megint kizáró ok."