napom

- és azt a viccet ismeritek, amiben a sánta, szociális fóbiás lány bemegy a gyógyszertárba, és kér egy 10 darabos frontin* tapaszt? 

{az a baj, hogy ezen valószínűleg csak én tudtam igazán jót nevetni, miközben azért ez icipici szégyennel is társult, de végülis leszartam, mert még tudok nevetni a nyomoromon, és a gyógyszerész valószínűleg nem is sejtette, hogy mi a szitu}

A: - fura, nem értem, hogy mi értelme a filmtudománynak azon kívül, hogy hobbinak jó... mármint, hogy mit nem lehet érteni a filmeken? mit lehet rajtuk elemezni?

R: - ugyanezt mondta az a random fickó akivel múltkor egy órát beszélgettem az aluljáróban, mikor mondtam neki, hogy mit tanulok**, de amúgy van értelme, ...

A: - ... de nem azért, hogy leszóljam... csak nekem a filmtudomány olyan, mint a HR ... *** 

R: - köszi, kétszer rúgtál belém, most egy kicsit inkább nem akarok beszélni veled ♥

amúgy tök jó napom volt. őszintén. kezdve a reggeli outfitem kiválasztásától, meg hogy még rúzst is használtam****, továbbá, hogy megint szuper óráim voltak, és végre kihúztam egy újabb tételt a to-do list-emről, amit már majdnem két hete halasztgattam*****, és majdnem készültek rólam normális képek******, de sajnos csak majdnem, valamint péntekre szereztem magamnak másik fuvart****** 

* segítek: amúgy flectort akartam

** jó, nem a főszakom, de több figyelmet fordítok rá, mint a főszakomra

*** ez utóbbit is tanultam / csináltam

**** igen, ez nagy dolog

***** elmentem a Han Solo-s pólómért, ami egy kicsit... testhezálló, így Harrison Ford feje a mellemen feszül - életem legfurább tagmondata

******  cserébe lett egy tucat idétlen, ami néha jól jön... valamire biztosan

******* "nincs bajom B...val, csak szorongást kelt bennem"

... ja és a random fickó (, akit már nem akarok becsillagozni) a bokaszorítóm miatt szólított le, mikor a mankómért sántikáltam. mert neki is volt mankója. egy darabig azt hittem ezen az élményen felbuzdulva, hogy ez a sérülés csodálatos dolgokat hoz majd az életembe, de hát múltkor is írtam, hogy már unom, szóval ez a lufi hamarabb kipukkadt, mint szerettem volna :/ 

tegnap este egymás után ötször meghallgattam a zuhany alatt ezt a számot, és velük együtt énekeltem a refrént:

How deep is your love?
How deep is your love
How deep is your love
I really need to learn
Cause we're living in a world of fools
Breakin’ us down
When they all should let us be
We belong to you and me

az a legszebb, hogy ilyenkor még táncolni is próbálok, bár ez "másfél" lábbal kicsit mókásabb, meg kissé balaesetveszélyes is :D 

döntése.i.m.

hirtelen felindulásból elkövetett jelentkezés a jövő hétvégi táborba. hat éve pokoli szar élmények értek ugyanott, egy másik (de ehhez hasonló) társasággal, most meg extrán parázok a frissen diagnosztizált (de már ősidők óta tartó) betegségemmel, meg a mankóimmal. persze az volt az indokom, hogy jót fog tenni a vidéki levegő, tudok majd a szabadban olvasni, meg nagyon szép zöld lesz minden, madárcsicsergés és egyebek, de hogy mi az istent fogok csinálni, amíg éjszakánként mindenki szanaszét csapja magát, miközben én egy kortyot sem ihatok, azt nem tudom. még ha legalább táncolhatnék, basszus, mert amúgy imádok táncolni, dehát mankóval nem valószínű, hogy ez menni fog.  :( 

azt hiszem, jövő héten minden nap relaxációs gyakorlatokat fogok tanulni, meg testbeszédet olvasok és ilyesmik. és még annyit kérek, hogy ne akadjak ki. semmin. egy icipicit sem. ott lesz ő is, akinek a látványa / közelsége múltkor picit triggerelt, szóval extra erőt kérek az univerzumtól. van egy olyan sanda gyanúm, hogy a családos középkorúak mozgalmának élére állok, és egy piaellenes kiáltványt fogalmazgatok majd velük ezen a két estén. vagy elvileg jön egy 15 éves lány is, lehet, hogy vele meg olyan bölcsességeket osztok meg, amiket az elmúlt 10 évemben tanultam. ha lesz nyári tábor, ott meg majd egyenesen én leszek a gyerekmegőrző önkéntes. 

meanwhile mostmár minden éjjel szexelek valakivel álmomban. tehát miközben így próbálom letiltani ezt a programot a fejemben, meg minden mással foglalkozni, mondjuk amíg kicsit egyenesbe nem kerül az életem, éjjel bekúszik, gecialattomosan, és persze nem hagy nyugodni. de én nem, nem és nem fogok megint csak úgy szexelgetni. ezt úgy írom, mintha annyira sok ilyen alkalom lett volna, pedig nem is. 

elkezdtem cetlikre kiírni azokat a férfiakat az életemből, akik valamilyen nyomot hagytak bennem (áucs...). van a piros, az a kapcsolat, vagy legalábbis amit én annak hittem, van a kék, akivel csak szexeltem, és akitől én többet akartam volna, de a másik fél esetében ez már nem volt igaz, és van a rózsaszín, amire a plátói "szerelmeim" kerülnének, bár ezzel bajban vagyok, mert egyet leszámítva mindegyik  iránt érzett "izé" elpárolgott előbb vagy utóbb (arról az egyről meg inkább nem akarok beszélni, mert iszonyú ciki), ugyanakkor a kékek között is van olyan, akivel pl. múltkor találkoztam, és bár elvileg már elengedtem, gyakorlatilag még mindig kb. le kellett volna fogni engem (vagy inkább nekem saját magamat...), ha megkérdezte volna, hogy lenne-e kedvem... naszóval, a következő terápiás alkalomra próbálok ebből összehozni valamit; a leghosszabb párkapcsolatomból már el is kezdtem kiírni a személyiségem alakulásának szempontjából fontos dolgokat. nem tudom, hány lepedőt fogok megtölteni, és mennyi idő alatt, de végre elkezdtem. le akarom zárni, magam mögött akarom hagyni ezt az egész szart, és igen, addig tökegyedül maradni, amíg ezt le nem tisztáztam magamban. ha az újévi döntésemet (ami egy visszautasítás volt a részemről) tekintjük kezdőpontnak, már akkor is majdnem öt hónap telt el, ami szerintem egészen okés. 

ma a legjobb barátnőmmel beszéltem telefonon, és tökre örülök, hogy nemsokára megint itthon lesz, megyünk majd macskakávézóba, meg ilyenek. és magyaráztam neki (a hormonok miatt) arról, hogy alig várom már, hogy bemutathassam neki a férjemet, aki sokkal, de sokkal jobb arc lesz, (mint az a szemét holland akivel utálták egymást), meg majd lesz nekik is babájuk, meg nekünk is, és viszem majd az enyémet a repülőn, meg a NÉMET VILLAMOSON, és hogy ez milyen szuper lesz majd. gyűlölöm, hogy nem tudunk egymás mellett élni, és csak néhány havonta tudunk találkozni, de örülök, hogy ő megmaradt mellettem, és ugyanolyan lökött, mint én. talán egyszer újra egy országban fogunk élni. és boldogok leszünk a férjeinkkel meg a babáinkkal, meg a karrierünkkel. a macskát kifelejtettem, de persze az is lesz mindenképpen. neki már van (meg férje is), szóval az én oldalamról egyelőre hiányzik a minden, de szerintem bevárjuk majd egymást. ♥

épp az imént néztem egy rövid videót "the cure for social anxiety" címmel. a beszélőnek mások testbeszédének megfigyelése és dekódolása segített, és a csillagok együttállásának köszönhetően nyitott is vagyok erre a tippre, összekapom magam és beszerzem a pease-féle testbeszédet. 

ja és még egy dolog, amitől pontosan azt kaptam, amit szerettem volna: olyan textilfesték, amit a mosógép dobjába kell tenni. egy zacskó, fekete színű sóhoz hasonlítható izé, amit betettem két cipővel a mosógépbe úgy másfél órára, és visszaadta a tavaly nyáron vásárolt, majd minimum ötszöri kimosás után színét vesztett tomsomnak az eredeti színét. 

mostanában elég furákat álmodok, de nem emlékszem rájuk, inkább nap közben jutnak eszembe  apró részletek, érzésfoszlányok, amiket próbálok az előző álomrészletekhez passzintani, és valami értelmezést is társítani hozzájuk. most, hogy ezt leírtam, már el is felejtettem, hogy melyik részletet akartam megosztani. (közben újra elolvastam azt a valamit, amiről eszembe jutott, hogy:) a mostani álmomban már mankó nélkül jártam. ami szerintem lelki meg fizikai síkon is megállja a helyét, ugyanis az egyik gyógyszeremet kezdem teljesen elhagyni, meg ma reggel a lábam is egészen jó formában volt. vagy lehet, hogy ez utóbbit csak én képzelem bele az álom hatására, mindenesetre örülök. és hihetetlenül hálás vagyok, hogy vége a télnek, és a kedvenc évszakom tart már egy ideje. 1 hétnyi morgás után kezdek újra pozitívan meg nyitottan állni a dolgaimhoz, juhú. 

mai találatom

ezt most csak úgy itt hagyom, felkiáltójelfelkiáltójelfelkiáltójel

pms megint, el ne olvasd

szóval a lényeg, azt hiszem, hogy senki sem fogja levenni a terhet a vállamról. most próbálok nem folyamatosan azon gondolkozni, hogy oké, de akkor mások hogy viselik el, meg hogy én hogy fogom kibírni ezt a (valószínűsíthetően) még hátralévő néhány évtizedet.

itt sétálunk egymás mellett, olyan súlyos terheket cipelve, hogy az valami őrület, és belebugyoláljuk mindenféle egyéb dologba ahelyett, hogy kimondanánk, mi is a valódi problémánk, akár egymással. de nem, persze az sem megoldás minden esetben, és könnyű út meg végképp nincs, ha egyszer már az ember az eszméleténél van. valahogy minden lépéssel sérül valamelyik fél, vagy valamit fel kell adni egy másikért cserébe, satöbbi. nem célom okosat mondani, megelégednék én azzal is, ha a saját igazságomra egy kicsit kevesebb felesleges kör megtételével találnék rá.

napok óta darálom netflixen a sorozatokat. megint nincs túl sok kedvem emberek közé menni, vagy legalábbis interakcióba lépni velük. valahogy meg kellene mondanom nekik hogy amúgy minden oké, csak van ez a betegségnek felcímkézett valami, amire gyógyszert szedek, és ezért tűnök el válaszadás helyett. de amúgy tök jól vagyok, csak rohadtul nem akarok beszélgetni. téged szeretlek, te meg nagyon szimpatikus voltál a múltkor, és tök jót beszélgettünk, te meg hiányzol, és örültem, hogy ennyi év után végre találkozunk, és az új, lelkes emberekkel is szívesen találkoztam volna még néhány napja, de... most egy darabig nincs kapacitásom erre. ki értené ezt meg? elsősorban én nem értem, a legjobb barátnőm még talán megértené, de ő ebben hasonlít rám, és szerintem kicsit magára venné. pedig tényleg nem miatta van. csak ilyenkor szeretném magam teljesen kivonni magam a forgalomból. ezt megkönnyítendő, intéztem is magamnak 3 hete egy balesetet, hogy lássák rajtam az emberek, hogy fizikailag képtelen vagyok (mert ugye én TÖKRE szeretnék menni, de a testem nem engedi). 

mondjuk ez utóbbit már kurvára unom, a bambán bámuló embereket, a mitörténtveled-eket, hogy nem tudok normálisan bevásárolni, hogy leizzadok, mire elszenvedem magam az egyetemig (kb. 10 perces séta), meg hogy nem tudok csak úgy elmenni bárhova, mert meg kell gondolnom, hogy feltétlenül szükséges-e az adott dolog a túlélésemhez. 

de csináltam új playlistet, hallgassátok meg. ezen már vannak új számok is, de rá kellett még tennem az avonmore-ról a johnny and mary-t, mert az egyik sorozatrész azzal zárul (múltkor volt a love, annak vége, most a lovesick-et nézem, de nemsokára azt is befejezem. vajon mi jöhet még ezután?). bryan ferry meg ugyanazon a napon született, mint én, meg még ez is baszki: 

"Ferry had named the band Roxy originally, but after learning of an American band with the same name he changed the name to Roxy Music". 

ez így túl sok egybeesés, szóval elhatároztam, hogy amellett, hogy mostantól ipszilonnal írom a nevemet (eddig picsásnak tartottam, de mostmár ott tartok, hogy mégiscsak jobban tetszik úgy), végigmegyek a teljes diszkográfián, mert amúgy miért ne lehetnék még furább, ha megtehetem. sőt, ez egy tök hasznos ismeret lesz majd, elő lehet szedni piálás közben mikor én majd limonádét iszom (mert gyógyszerre nem lehet), meg egy csomó potenciális haversrác/csaj és reménybeli partner is TUTIRA el akar majd beszélgetni velem bryan ferry munkásságáról. jézusom. és tényleg, beugrik a mérnöksrác a legutóbbiról, mikor éppen hozzám szól, hogy meséljek valami jót, de tudja, hogy meg se fogok nyikkanni, bár gyanítom, nem feltételezi hogy azért, mert titokban egy csomó olyan dolgot fedezek fel, amiről így nem lehet beszélgetni. de az operatőrcsajjal azért tudtam, és neki még a felsője is tök szép volt.

én vagyok a hipszterlány a susogós neondzseki, meg a rókás egyentáska nélkül, a havasi gyopár geciegyedül a szikla szélén, és lassan két hónapja alkoholt sem ihatok WOOHOOO, gyere, ismerj meg, ha szerencséd van, ÉPP jó passzban leszek, és még beszélgethetünk is

nem megy. amúgy leírtam, próbáltam átadni, de egyszerűen nem érzem azt, hogy ennek itt a helye. ebben a formában meg főleg nem. de javul az állapotom, meg a körülmények ellenére optimistán tekintek előre, és azt érzem, hogy jó kezekben vagyok. meg jobban tudok már figyelni a saját igényeimre, és nem akarom pótcselekvésekkel elnyomni az érzéseimet, meg hasonlók. szóval figyelek, hallgatok, lassan járok, és közben igyekszem kitekintgeteni a komfortzónámon túlra. véletlenül sem hasonlítgatom magam máshoz, mert semmi értelme. 

közérdekű

van a rossmannban ez a hűthető szemmaszk, amiben világoskék bogyókák vannak. tegnap vettem, és egészen csodálatos. valószínűleg azon kívül, hogy növeli a komfortérzetet, másra nem jó, dehát nekem ennyi pont elég is.

- avagy végre valami, ami nem ígér többet annál, mint amire képes, és bár nem tud sokat, legalább azt teljesíti. éljen az egyszerűség.

annyi mindenről tudnék írni. sok mindenről lehet, lehetne, de minek. néhány dologról pedig nem is lenne szerencsés, meg nem is igazán szabad. nem baj. megyünk tovább.

legtöbb estémen lefekvés után legalább fél-egy órányi forgolódás, meg a terapeutámmal való képzeletben lezajlott beszélgetésfolyam után végre tudok pihenni. ölelem a párnát, próbálom visszaidézni, milyen volt, és elképzelni, milyen lesz. 

lassan két hónapja nem ihatok alkoholt. (előző) vasárnap este kaptam egy kortyot, de több ilyen kivételes eset nem lesz még egy darabig. amúgy viszonylag gyorsan telik az idő, de más azért így élni. kicsit fura, hogy végülis arra szedek gyógyszert, amit eddig az alkohollal próbáltam kezelni. persze csak bulikban, de akkor is, ég és föld a különbség úgy beülni péntek este valahova, hogy rajtad kívül mindenki iszogat, és tudod, hogy igen, ha innál, a te szádon is kiszaladna egy-két olyan mondat, amitől szimpatikusabb lehetnél a többiek szemében. ez társadalmilag elfogadottabb, (SŐT) mint beismerni azt, igen, elég durván szorongok már hosszú évek óta, főleg társas szituációkban. nem írok a legdurvább napjaimról (magamnak leírtam, ennyi elég is), a lényeg, hogy most jó kezekben vagyok (legalábbis így érzem, és azt hiszem, ez a lényeg), és indokolt a terápia (ezt már régóta tudom, de szerencsére nagyon szimpatikus szakemberhez kerültem most, és fizetnem sem kell érte), meg a gyógyszeres kezelés is. és igen, az, hogy rengeteget sírsz, sokszor ok nélkül, soha nem a személyiséged része, szóval nem "normális" olyan értelemben, hogy hagyni kell, hadd történjen. a visszatérő pánikrohamok meg végképp nem azt jelzik, hogy minden a legnagyobb rendben van. hála az égnek, ennek is vége van már.
a hozzám legközelebb állókon kívül nem beszélek erről senkinek, mert nincs kedvem magyarázkodni. nekem is nehéz felfognom meg beismernem hogy igen, ez is ugyanolyan betegség, mint az akármi más, amire vényköteles gyógyszert írnak fel. eleve az, hogy újra képes vagyok közösségbe menni, beszél(get)ni azokkal az emberekkel, akiket néhány hónapja teljesen kizártam az életemből (mert a betegség átvette az irányítást), sőt, idegeneket is meg merek szólítani és új emberekkel is feszengés nélkül tudok interakcióba lépni - ami másoknak totál természetes, számomra iszonyatosan nagy dolog. nem kell persze arra gondolni, hogy akkor én egész eddigi életem során a sarokban ücsörögve számolgattam a hajszálaimat, persze voltak ennél sokkal jobb időszakaim is, de most februárban ütött be legdurvábban ez a valami, és éreztem, ha most nem kérek segítséget, lehet, hogy nem is lesz több lehetőségem. (tényleg nem muszáj elhinned, ha nem szeretnéd, nem is azért írom le.) 

közben össze is törtem magam a nagy sietségben, szóval a testem több fronton is jelzi nekem, hogy ahogyan éltem mostanság, az nagyon nem oké. azaz jobban kell figyelnem magamra, egyáltalán: figyelnem és vigyáznom kell magamra.

tehát dolgozni sem tudtam (mankóval nem tudok szaladgálni), ellenben rengeteg időm volt lassítani (oké, az elején küzdöttem ellene, aztán feladtam, látván, hogy fizikailag képtelen vagyok rohanni, mint egy őrült), gondolkozni, megfigyelni a környezetemet. minden nehézség ellenére pozitívan tekintek előre, alaposan végiggondoltam, mi az, amire szeretnék koncentrálni és energiát szánni a következő időszakban.

közben egy csomó szuper dolog történik; a berlini barátnőm pl. bevallotta, hogy neki tényleg én vagyok a legjobb, és hogy tök sokat jelent neki, hogy néhány hetente tudunk telefonon beszélni, magyarul, amit rajtam kívül egyetlen emberrel tud még (a férjével). és voltak filmfesztiválok megint, a hülye mankóm ellenére mentem is, meg megyek máshova is, mert érzem, hogy szükség van rám, és nekem is szükségem van a világra. #giccsplease