annyi mindenről tudnék írni. sok mindenről lehet, lehetne, de minek. néhány dologról pedig nem is lenne szerencsés, meg nem is igazán szabad. nem baj. megyünk tovább.

legtöbb estémen lefekvés után legalább fél-egy órányi forgolódás, meg a terapeutámmal való képzeletben lezajlott beszélgetésfolyam után végre tudok pihenni. ölelem a párnát, próbálom visszaidézni, milyen volt, és elképzelni, milyen lesz. 

lassan két hónapja nem ihatok alkoholt. (előző) vasárnap este kaptam egy kortyot, de több ilyen kivételes eset nem lesz még egy darabig. amúgy viszonylag gyorsan telik az idő, de más azért így élni. kicsit fura, hogy végülis arra szedek gyógyszert, amit eddig az alkohollal próbáltam kezelni. persze csak bulikban, de akkor is, ég és föld a különbség úgy beülni péntek este valahova, hogy rajtad kívül mindenki iszogat, és tudod, hogy igen, ha innál, a te szádon is kiszaladna egy-két olyan mondat, amitől szimpatikusabb lehetnél a többiek szemében. ez társadalmilag elfogadottabb, (SŐT) mint beismerni azt, igen, elég durván szorongok már hosszú évek óta, főleg társas szituációkban. nem írok a legdurvább napjaimról (magamnak leírtam, ennyi elég is), a lényeg, hogy most jó kezekben vagyok (legalábbis így érzem, és azt hiszem, ez a lényeg), és indokolt a terápia (ezt már régóta tudom, de szerencsére nagyon szimpatikus szakemberhez kerültem most, és fizetnem sem kell érte), meg a gyógyszeres kezelés is. és igen, az, hogy rengeteget sírsz, sokszor ok nélkül, soha nem a személyiséged része, szóval nem "normális" olyan értelemben, hogy hagyni kell, hadd történjen. a visszatérő pánikrohamok meg végképp nem azt jelzik, hogy minden a legnagyobb rendben van. hála az égnek, ennek is vége van már.
a hozzám legközelebb állókon kívül nem beszélek erről senkinek, mert nincs kedvem magyarázkodni. nekem is nehéz felfognom meg beismernem hogy igen, ez is ugyanolyan betegség, mint az akármi más, amire vényköteles gyógyszert írnak fel. eleve az, hogy újra képes vagyok közösségbe menni, beszél(get)ni azokkal az emberekkel, akiket néhány hónapja teljesen kizártam az életemből (mert a betegség átvette az irányítást), sőt, idegeneket is meg merek szólítani és új emberekkel is feszengés nélkül tudok interakcióba lépni - ami másoknak totál természetes, számomra iszonyatosan nagy dolog. nem kell persze arra gondolni, hogy akkor én egész eddigi életem során a sarokban ücsörögve számolgattam a hajszálaimat, persze voltak ennél sokkal jobb időszakaim is, de most februárban ütött be legdurvábban ez a valami, és éreztem, ha most nem kérek segítséget, lehet, hogy nem is lesz több lehetőségem. (tényleg nem muszáj elhinned, ha nem szeretnéd, nem is azért írom le.) 

közben össze is törtem magam a nagy sietségben, szóval a testem több fronton is jelzi nekem, hogy ahogyan éltem mostanság, az nagyon nem oké. azaz jobban kell figyelnem magamra, egyáltalán: figyelnem és vigyáznom kell magamra.

tehát dolgozni sem tudtam (mankóval nem tudok szaladgálni), ellenben rengeteg időm volt lassítani (oké, az elején küzdöttem ellene, aztán feladtam, látván, hogy fizikailag képtelen vagyok rohanni, mint egy őrült), gondolkozni, megfigyelni a környezetemet. minden nehézség ellenére pozitívan tekintek előre, alaposan végiggondoltam, mi az, amire szeretnék koncentrálni és energiát szánni a következő időszakban.

közben egy csomó szuper dolog történik; a berlini barátnőm pl. bevallotta, hogy neki tényleg én vagyok a legjobb, és hogy tök sokat jelent neki, hogy néhány hetente tudunk telefonon beszélni, magyarul, amit rajtam kívül egyetlen emberrel tud még (a férjével). és voltak filmfesztiválok megint, a hülye mankóm ellenére mentem is, meg megyek máshova is, mert érzem, hogy szükség van rám, és nekem is szükségem van a világra. #giccsplease