nincs vége

vannak ezek a napok. inkább órák. ilyenkor azt érzem, hogy nem bírom tovább, megőrülök, és nem hiszem el, hogy senki sem veszi észre. ilyenkor bebeszélem magamnak, hogy biztos csak szimulálok. hogy nem volt majdnem pánikrohamom. hogy csak hisztizek. nem vagyok depressziós, csak nyomorult. én csinálom magammal. és igen, mindenki éli az életét, bemegy dolgozni, bemegy az egyetemre, összeszorított fogakkal meg farpofával, és teszi a dolgát. nem jön rá időnként, hogy ő ezt egyedül nem bírja már elviselni. nem akar rögtön segítségért rohanni. hogy aztán rájöjjön, úgyse tud senki segíteni. addig sír, amíg meg nem nyugszik teljesen. amíg elég mélyre nem nyomja magában azt a késztetést, hogy segítséget kérjen. mert senki sem veheti észre, ami egyébként mindenki számára látható. és addig sírok, egészen addig, ameddig nem érzem, hogy a következő pillanatban szét is robbanhat a fejem, és ezzel együtt végre megszűnik ez a borzalom, amit ilyenkor átélek. egyértelműen a fejemben van ez az egész, még a torkomban érzem, meg kicsit a mellkasomban is. de a fejem annyira fáj, hogy üvölteni tudnék. bár tudnék. ehelyett kibontok egy sört, nem, most senkit sem hívhatok fel azzal, hogy "könyörgöm segíts, mert megőrülök". mondjuk nappal sem. és újra meg újra elképzelem azt, hogy holnap végre a sok holnap közül majd végre tényleg elmegyek az orvoshoz, és könyörögni fogok neki, hogy segítsen. bárhogyan. ha bárki olvas (azon az egy emberen kívül, akiről tudom, hogy megvet azért, amiért így érzek), és érti, vagy érteni véli, hogy mi az, amivel küzdök már kibaszottul hosszú ideje, olyan régóta, hogy nem merek belegondolni, légyszi, gondoljon rám. szorítson, hogy merjek végre segítséget kérni. nem akarok megint a munkahelyemen pánikrohamot kapni és megszégyenülni, nem akarok sírni a vécében a földön ülve, meg akárhová elbújva. persze ennek a bejegyzésnek a nagy részét már nyugalmi állapotban írtam, de fontosnak éreztem, hogy valami nyoma maradjon. így sem érzem, hogy eléggé hiteles lenne, persze a szavak úgysem adhatják vissza, amit ilyenkor érzek, de tényleg az van, hogy még magamnak sem akarom elhinni. és utálom magam emiatt. amiért nem lehetek "egyszerűen normális". én tényleg csak tanulni akarok, dolgozni, koncertekre járni, normálisan kommunikálni az emberekkel, meg azt, hogy szeressenek és én is szerethessek. minden ember nagyjából erre vágyik, persze engem meg inkább kerülnek, mert fura vagyok, én nyilván észreveszem ezt, rágörcsölök, amitől még furábbnak tűnök, kb. elbújok mások elől. nem akarok hajnali ötig fent maradni, miközben már este tízkor is hullafáradt voltam.  

bingenézem a 2016-os love-ot. vajon mi lett volna, ha akkor letöltjük, és együtt nézzük meg. valószínűleg nagyjából ugyanez, mert emberünk még mindig a szüleivel él, én meg még mindig nem szeretem magam eléggé a mellékelt ábra szerint. jó, amúgy meg fog jönni, össze-vissza ettem mindent és utálom magam emiatt, szóval remélhetőleg ez csak átmeneti 

szóval  most negyed öt van, itt ülök, mint egy idióta (ülve táncolok meg billentgetem a fejem) és roy orbisont hallgatok. 

persze megint eszembe jutott kb. az összes férfi, akivel valaha dolgom volt, persze nyilván azért, mert a női főhős egy ponton bevallja magának, hogy mivel alkohol- , drog- , emellett szerelem- és szexfüggő, MINDENNEL le kell állnia. de így mindennel egyszerre.

szóval ez így tök jól hangzik, én is valami ilyesmit akartam (jó, nyilván nálam kicsit más a helyzet, de nem kevésbé toxikus), de persze elkezdődött ez a félév is, és úgy tűnik, hogy én már most feladtam. pedig tudom, hogy nem, csak sok most ez a hét. és totál instabil vagyok, meg nincs pénzem meg magányos vagyok, és csütörtöktől kezdve egész hétvégén dolgozni fogok, és persze tudom, hogy max. csak egyszer kell kibírni ezt egy hónapban a dolgok jelenlegi állása szerint, de a méhem meg üvölt. és túrórudit akarok, meg mindenféle csokis édességet, hogy öleljen meg belülről, ha már a külső ilyen nehezen kivitelezhető. és az boldogít, hogy nemsokára kelnem kell elvileg, ami azt is jelenti, hogy mindjárt betolhatok magamba egy hatalmas omlettet, vagy a konzervhalat, vagy MINDKETTŐT, sőt, az első órám után még ebédelek is, mert annyira. éhes. vagyok. 

ma (és mostanában) elég nagy igényem van az egyedüllétre, vagy legalábbis a befelé figyelésre, csendre, hallgatásra, megfigyelő / elemző szemlélődésre

szeretek most bejárni az órákra, érzem, hogy jó helyen vagyok, bár kicsit fura érzés, hogy ha 6 évvel ezelőtt elindult volna a cseh szak, valószínűleg egészen máshol tartanék. vagy máshogy hallgatnám az előadókat. nem tudom, pontosan mi lenne más, vagy előrébb lennék-e most.

mindenesetre valahol megnyugtató, hogy ennyi kitérővel mégis itt kötöttem ki (ugyan a lengyel lett a főszakom, és lehet, hogy az oroszt választom a cseh helyett második szláv nyelvnek - igazából mindkettőt szeretném, plusz a svédet, szóval csak a sorrendről kell döntenem). ez is azt az érzetet erősíti bennem, hogy aminek / akinek jelen kell lennie az életemben, az úgyis megtalálja az utat hozzám, aminek / akinek mennie kell, az pedig menni is fog. 

érdekes mondjuk úgy elsétálni az egykori corvin áruház előtt, hogy bevillan a kép, ahogy láttam a blahát mondjuk 17 évesen, mikor csak felutaztam pestre, vagy amikor a leviatánt néztük négy éve a puskinban, és a blaha és az astoria közötti török gyorsétterembe mentünk enni. mármint, ahogyan megmaradt az emlékezetemben egy-egy hely, ahhoz képest, hogy egy éve majd' mindennap átsétálok ezeken a tereken, teljesen máshogy feldolgozva a képi ingereket. 

az apró változások a személyiségemben, meg ami ehhez képest állandó - amit szeretek ebben, és ami iszonyatosan zavar

amikor valami világrengető lehetőséget látok valamilyen szerveződésben, és az elején a szívemet-lelkemet beleteszem... hogy aztán eltűnjek, mikor világossá válik számomra, hogy hiába próbáltam meg elhitetni magammal, nem ez az, amit kerestem. és a végén csak a keserűség meg a bűntudat marad. persze lét elviselhetetlen könnyűsége, meg nemtudás, oké, 

és eszembe jut az is, mikor úgy meséltem anno, hogy miért a cseh szakra jelentkeztem, hogy: "hát olyan hülye voltam, hogy mivel épp Kundera-korszakom volt középiskolában, megjelöltem" 

mintha bocsánatot kellene kérnem azért, aki vagyok, a mozgatórugóimért. mintha másnak sokkal "felnőttesebb" okai lennének, lettek volna a cselekvésre. 

ma már látom, hogy huszon-harminc(stb...) éves emberek is így működnek, nincs a felnőtt létben semmi magasztos, meg nincs ilyen átkattanás, mint ahogy annak idején reméltem, hogy lesz. 

pl. itt élek mostmár lassan két éve külön, azaz lakótársakkal, ahogy mondjuk hat éve terveztem, és  bizonyos szempontból kb. mindenem megvan, amire akkor vágytam (kivéve az embereket, dehát ez mindig problémás rész volt nálam, avagy "mi van, ha minden az én hibám?"). csak kicsit mégis máshogy. kattanás nélkül. nincs megnyugvás, folyamatos keresés meg bizonytalanság van most is, alkalmanként létbizonytalanság, emberek, állások, élethelyzetek jönnek-mennek. de mondjuk tudok művészmozikba járni filmfesztiválokra, meg minden hasonló esemény karnyújtásnyira van. és mindig találok magamnak valami szuper lehetőséget, amivel mondjuk ingyen tudok filmeket nézni, meg van egy csomó ingyenes program, és amúgy is gyönyörű ez a város, minden bosszantó dolog ellenére. 

szóval most így próbálok kényelmet és megnyugvást találni a jelenlegi élethelyzetemben, azokat a kis zugokat megtalálni, ahol jól érezhetem magam, meg emlékezni a hat évvel ezelőtti énemre, a vágyaira, az elképzeléseire, az elvárásaira, és egy kicsit jobban értékelni azt, amim van, és amire lehetőségem van. 

örülök, hogy most éppen itt tartok, kifelé amúgy aggasztó lehet az állapotom, de túl önző vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. 

amikor egykor ígéretesnek tűnő dolgokat látsz elrohadni, összeomlani, stb.

...az pont az élet része. ideje túltenni magad rajta, takarítani, sminkelni, ügyet intézni, majd beülni a délutáni filozófiatörténet órára 

néha egész jó dalokat ajánl a spotify:




These things you keep
You'd better throw them away
You wanna turn your back
On your soulless days
Once you were tethered
And now you are free
Once you were tethered
Well now you are free
That was the river
This is the sea!

Now if you're feelin' weary
If you've been alone too long
Maybe you've been suffering from
A few too many
Plans that have gone wrong
And you're trying to remember
How fine your life used to be
Running around banging your drum
Like it's 1973
Well that was the river
This is the sea!
Wooo!

Now you say you've got trouble
You say you've got pain
You say've got nothing left to believe in
Nothing to hold on to
Nothing to trust
Nothing but chains
You've been scouring your conscience
Raking through your memories
Scouring your conscience
Raking through your memories
But that was the river
This is the sea yeah!

Now I can see you wavering
As you try to decide
You've got a war in your head
And it's tearing you up inside
You're trying to make sense
Of something that you just don't see
Trying to make sense now
And you know you once held the key
But that was the river
And this is the sea!
Yeah yeah yeah yeah yeah yeah yeah!

Now I hear there's a train
It's coming on down the line
It's yours if you hurry
You've got still enough time
And you don't need no ticket
And you don't pay no fee
No you don't need no ticket
You don't pay no fee
Because that was the river
And this is the sea!

Behold the sea!

elengedés.

és most éppen ott tartok, hogy VÉGRE próbálok rájönni arra, hogy mi az, amire / akire valójában szükségem van, és mitől leszek muszáj megválni annak érdekében, hogy ne csak egy helyben toporogjak. 

az előző év már megágyazott ennek a szakasznak, addig erőltettem mindent, amíg sikerült tényleg belátnom, hogy amit csinálok, még unaloműzésnek, pótcselekvésnek, viccnek, vagy bármi másnak is rossz. 

például beláttam, hogy nem hízhatok tovább, meg nem is maradhatok így, ahogy vagyok - és nem két nap alatt fogok lefogyni, meg izmos, erős, egészséges testem sem lesz elhatározás és kitartás nélkül. 

egyszerűen aki lenni akarok, az nem így néz ki, és nem így áll hozzá a dolgokhoz.

a sok lelki szemét mind-mind összefüggésben van a testsúlyommal, az alakommal, az egészségi állapotommal. tehát egy hónapja elkezdtem, persze próbálkozom és még nem megy tökéletesen, de magamon kívül senkinek nem tartozom elszámolással. haladok, ahogy haladok, itt az egész élet arra, hogy megtanuljam, mi tesz jót, és mi az, ami árt. csak meg kell tanulnom őszintének lenni. ami már önmagában is épp elég nehéz, mert szerintem én jóval többször próbáltam magam becsapni, mint az összes többi ember együttvéve, akivel valaha is kapcsolatba kerültem. 

a kibaszott plüssállatok, amik a szakításunknak állítanak emléket. természetesen az ágyamra szoktam őket dobni. a maci, amit még a tavaly előtti karácsonyra kaptam...egészen sokáig azzal aludtam. minden egyes éjjel. a szakítás óta megvan a kedvenc pólója és ingje. meg a régi lakáskulcsok. nem csak ez, az összes papírfecnihez ragaszkodom, mint egy idióta, tárolom a rengeteg szemetet, aztán félévenként egyszer átnézem a lomokat, hogy emlékeztessem magam mindarra, ami már elmúlt. halott, és nem épít. és akkor meglepődöm, hogy miért (rém)álmodok még mindig vele, meg a családjával.

elhatároztam, hogy szépen lassan megszabadulok mindentől. nincs ilyen, hogy "majd jó lesz valamire". ugyanez igaz az emberekre és az élethelyzetekre is. több, mint fél éve nem tudtam kimászni abból, amiről már akkor tudtam, hogy AZT kellene elengednem, különben nagyon szar lesz. hát ez szépen lassan és fájdalmasan történt meg (ugye itt jön képbe az önámítás, meg a vágyvezérelt gondolkodás), de most végre megtörtént. nem dőlt össze a világ. ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy hiába mozgattam volna meg hegyeket rövid idő alatt, sehogy sem lehet ugyanazt a hatást elérni, mint amit hosszú hónapok / évek kitartó, higgadt és alaposan átgondolt munkájával lehetne. tehát én ezen a ponton kiszálltam - ha úgy látom, érdemes visszatérni, akkor megteszem. addig is a tanulmányaimra koncentrálok. 

az az ember, akivé akarok válni, nem lépheti át ezeket a lépcsőfokokat. abból meg szerencsére kinőttem, hogy piálni meg melegedni járjak egyetemi közösségbe, szóval igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a félévből. nagyon erősen kell hinnem abban, hogy sikerülhet. hogy mindegy, hány éves vagyok, honnan jövök, hol tartok jelenleg, ha tudom, hogy mi az, amit el akarok érni. muszáj. nincs már elnyomó társ, aki mögé bújtam a felelősség elől, csak egyesegyedül én vagyok. és most ez egy jó darabig így is lesz. muszáj építenem magam, a fogamat összeszorítva, belül üvöltve törni előre, mert más nem fogja ezt megtenni helyettem. soha, de soha többet nem akarok olyan mélyre kerülni egy másik ember mellett, mint amilyen mélyen mellette voltam. soha többet nem fogom elveszíteni a kapcsolatot saját magammal. lassan két év telt el a szakítás óta, de még most is keresem a saját hangomat a zajban. és bizony vannak olyan napok, amikor még az utcára sem merek kimenni. és legalább egy hónapja nem tudok reggel négy előtt elaludni, ami szintén nem normális. de nem adom fel. hétfőn kezdődik az új félév, kell még valami munkát találnom a hétvégi mellé, mozogni is el fogok járni, csak kell egy váz, amihez igazíthatom a többit. tudom, hogy menni fog.

és elhatároztam azt is, hogy ha éveket kell várnom arra, hogy az ágyban nyújtott teljesítményemen kívül más is érdekeljen belőlem egy férfit, akkor éveket fogok várni. mert tök jó volt azt hazudni magamnak, hogy beérem ennyivel, miközben tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy amire lehetőséget adtam és kaptam, inkább megalázó volt számomra. tehát szépen lassan elkezdek írni egy listát azokról a dolgokról, amiket  jelen szeretnék tudni az életemben. lehet, hogy csak fejben, majd ahogy alakul. de nem erőltetek bele társat. tudom, hiszem, hogy létezik olyan ember, akire várok. de a legeslegfontosabb, hogy ez a valaki nem lehet más, csak olyan ember, aki értékel, szeret, felvállal mások előtt úgy, ahogy, és amilyen vagyok. akinek nincsenek olyan kételyei, mint az összes eddigi férfinak volt velem kapcsolatban. és nekem...saját magammal. mert igen, tisztában vagyok már azzal is, hogy pontosan úgy bántak velem, ahogy én bántam saját magammal. amíg nem tanulok meg máshogy tekinteni magamra, addig más sem fog.