vannak ezek a napok. inkább órák. ilyenkor azt érzem, hogy nem bírom tovább, megőrülök, és nem hiszem el, hogy senki sem veszi észre. ilyenkor bebeszélem magamnak, hogy biztos csak szimulálok. hogy nem volt majdnem pánikrohamom. hogy csak hisztizek. nem vagyok depressziós, csak nyomorult. én csinálom magammal. és igen, mindenki éli az életét, bemegy dolgozni, bemegy az egyetemre, összeszorított fogakkal meg farpofával, és teszi a dolgát. nem jön rá időnként, hogy ő ezt egyedül nem bírja már elviselni. nem akar rögtön segítségért rohanni. hogy aztán rájöjjön, úgyse tud senki segíteni. addig sír, amíg meg nem nyugszik teljesen. amíg elég mélyre nem nyomja magában azt a késztetést, hogy segítséget kérjen. mert senki sem veheti észre, ami egyébként mindenki számára látható. és addig sírok, egészen addig, ameddig nem érzem, hogy a következő pillanatban szét is robbanhat a fejem, és ezzel együtt végre megszűnik ez a borzalom, amit ilyenkor átélek. egyértelműen a fejemben van ez az egész, még a torkomban érzem, meg kicsit a mellkasomban is. de a fejem annyira fáj, hogy üvölteni tudnék. bár tudnék. ehelyett kibontok egy sört, nem, most senkit sem hívhatok fel azzal, hogy "könyörgöm segíts, mert megőrülök". mondjuk nappal sem. és újra meg újra elképzelem azt, hogy holnap végre a sok holnap közül majd végre tényleg elmegyek az orvoshoz, és könyörögni fogok neki, hogy segítsen. bárhogyan. ha bárki olvas (azon az egy emberen kívül, akiről tudom, hogy megvet azért, amiért így érzek), és érti, vagy érteni véli, hogy mi az, amivel küzdök már kibaszottul hosszú ideje, olyan régóta, hogy nem merek belegondolni, légyszi, gondoljon rám. szorítson, hogy merjek végre segítséget kérni. nem akarok megint a munkahelyemen pánikrohamot kapni és megszégyenülni, nem akarok sírni a vécében a földön ülve, meg akárhová elbújva. persze ennek a bejegyzésnek a nagy részét már nyugalmi állapotban írtam, de fontosnak éreztem, hogy valami nyoma maradjon. így sem érzem, hogy eléggé hiteles lenne, persze a szavak úgysem adhatják vissza, amit ilyenkor érzek, de tényleg az van, hogy még magamnak sem akarom elhinni. és utálom magam emiatt. amiért nem lehetek "egyszerűen normális". én tényleg csak tanulni akarok, dolgozni, koncertekre járni, normálisan kommunikálni az emberekkel, meg azt, hogy szeressenek és én is szerethessek. minden ember nagyjából erre vágyik, persze engem meg inkább kerülnek, mert fura vagyok, én nyilván észreveszem ezt, rágörcsölök, amitől még furábbnak tűnök, kb. elbújok mások elől. nem akarok hajnali ötig fent maradni, miközben már este tízkor is hullafáradt voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése