és most éppen ott tartok, hogy VÉGRE próbálok rájönni arra, hogy mi az, amire / akire valójában szükségem van, és mitől leszek muszáj megválni annak érdekében, hogy ne csak egy helyben toporogjak.
az előző év már megágyazott ennek a szakasznak, addig erőltettem mindent, amíg sikerült tényleg belátnom, hogy amit csinálok, még unaloműzésnek, pótcselekvésnek, viccnek, vagy bármi másnak is rossz.
például beláttam, hogy nem hízhatok tovább, meg nem is maradhatok így, ahogy vagyok - és nem két nap alatt fogok lefogyni, meg izmos, erős, egészséges testem sem lesz elhatározás és kitartás nélkül.
egyszerűen aki lenni akarok, az nem így néz ki, és nem így áll hozzá a dolgokhoz.
a sok lelki szemét mind-mind összefüggésben van a testsúlyommal, az alakommal, az egészségi állapotommal. tehát egy hónapja elkezdtem, persze próbálkozom és még nem megy tökéletesen, de magamon kívül senkinek nem tartozom elszámolással. haladok, ahogy haladok, itt az egész élet arra, hogy megtanuljam, mi tesz jót, és mi az, ami árt. csak meg kell tanulnom őszintének lenni. ami már önmagában is épp elég nehéz, mert szerintem én jóval többször próbáltam magam becsapni, mint az összes többi ember együttvéve, akivel valaha is kapcsolatba kerültem.
a kibaszott plüssállatok, amik a szakításunknak állítanak emléket. természetesen az ágyamra szoktam őket dobni. a maci, amit még a tavaly előtti karácsonyra kaptam...egészen sokáig azzal aludtam. minden egyes éjjel. a szakítás óta megvan a kedvenc pólója és ingje. meg a régi lakáskulcsok. nem csak ez, az összes papírfecnihez ragaszkodom, mint egy idióta, tárolom a rengeteg szemetet, aztán félévenként egyszer átnézem a lomokat, hogy emlékeztessem magam mindarra, ami már elmúlt. halott, és nem épít. és akkor meglepődöm, hogy miért (rém)álmodok még mindig vele, meg a családjával.
elhatároztam, hogy szépen lassan megszabadulok mindentől. nincs ilyen, hogy "majd jó lesz valamire". ugyanez igaz az emberekre és az élethelyzetekre is. több, mint fél éve nem tudtam kimászni abból, amiről már akkor tudtam, hogy AZT kellene elengednem, különben nagyon szar lesz. hát ez szépen lassan és fájdalmasan történt meg (ugye itt jön képbe az önámítás, meg a vágyvezérelt gondolkodás), de most végre megtörtént. nem dőlt össze a világ. ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy hiába mozgattam volna meg hegyeket rövid idő alatt, sehogy sem lehet ugyanazt a hatást elérni, mint amit hosszú hónapok / évek kitartó, higgadt és alaposan átgondolt munkájával lehetne. tehát én ezen a ponton kiszálltam - ha úgy látom, érdemes visszatérni, akkor megteszem. addig is a tanulmányaimra koncentrálok.
az az ember, akivé akarok válni, nem lépheti át ezeket a lépcsőfokokat. abból meg szerencsére kinőttem, hogy piálni meg melegedni járjak egyetemi közösségbe, szóval igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a félévből. nagyon erősen kell hinnem abban, hogy sikerülhet. hogy mindegy, hány éves vagyok, honnan jövök, hol tartok jelenleg, ha tudom, hogy mi az, amit el akarok érni. muszáj. nincs már elnyomó társ, aki mögé bújtam a felelősség elől, csak egyesegyedül én vagyok. és most ez egy jó darabig így is lesz. muszáj építenem magam, a fogamat összeszorítva, belül üvöltve törni előre, mert más nem fogja ezt megtenni helyettem. soha, de soha többet nem akarok olyan mélyre kerülni egy másik ember mellett, mint amilyen mélyen mellette voltam. soha többet nem fogom elveszíteni a kapcsolatot saját magammal. lassan két év telt el a szakítás óta, de még most is keresem a saját hangomat a zajban. és bizony vannak olyan napok, amikor még az utcára sem merek kimenni. és legalább egy hónapja nem tudok reggel négy előtt elaludni, ami szintén nem normális. de nem adom fel. hétfőn kezdődik az új félév, kell még valami munkát találnom a hétvégi mellé, mozogni is el fogok járni, csak kell egy váz, amihez igazíthatom a többit. tudom, hogy menni fog.
és elhatároztam azt is, hogy ha éveket kell várnom arra, hogy az ágyban nyújtott teljesítményemen kívül más is érdekeljen belőlem egy férfit, akkor éveket fogok várni. mert tök jó volt azt hazudni magamnak, hogy beérem ennyivel, miközben tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy amire lehetőséget adtam és kaptam, inkább megalázó volt számomra. tehát szépen lassan elkezdek írni egy listát azokról a dolgokról, amiket jelen szeretnék tudni az életemben. lehet, hogy csak fejben, majd ahogy alakul. de nem erőltetek bele társat. tudom, hiszem, hogy létezik olyan ember, akire várok. de a legeslegfontosabb, hogy ez a valaki nem lehet más, csak olyan ember, aki értékel, szeret, felvállal mások előtt úgy, ahogy, és amilyen vagyok. akinek nincsenek olyan kételyei, mint az összes eddigi férfinak volt velem kapcsolatban. és nekem...saját magammal. mert igen, tisztában vagyok már azzal is, hogy pontosan úgy bántak velem, ahogy én bántam saját magammal. amíg nem tanulok meg máshogy tekinteni magamra, addig más sem fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése