ma (és mostanában) elég nagy igényem van az egyedüllétre, vagy legalábbis a befelé figyelésre, csendre, hallgatásra, megfigyelő / elemző szemlélődésre

szeretek most bejárni az órákra, érzem, hogy jó helyen vagyok, bár kicsit fura érzés, hogy ha 6 évvel ezelőtt elindult volna a cseh szak, valószínűleg egészen máshol tartanék. vagy máshogy hallgatnám az előadókat. nem tudom, pontosan mi lenne más, vagy előrébb lennék-e most.

mindenesetre valahol megnyugtató, hogy ennyi kitérővel mégis itt kötöttem ki (ugyan a lengyel lett a főszakom, és lehet, hogy az oroszt választom a cseh helyett második szláv nyelvnek - igazából mindkettőt szeretném, plusz a svédet, szóval csak a sorrendről kell döntenem). ez is azt az érzetet erősíti bennem, hogy aminek / akinek jelen kell lennie az életemben, az úgyis megtalálja az utat hozzám, aminek / akinek mennie kell, az pedig menni is fog. 

érdekes mondjuk úgy elsétálni az egykori corvin áruház előtt, hogy bevillan a kép, ahogy láttam a blahát mondjuk 17 évesen, mikor csak felutaztam pestre, vagy amikor a leviatánt néztük négy éve a puskinban, és a blaha és az astoria közötti török gyorsétterembe mentünk enni. mármint, ahogyan megmaradt az emlékezetemben egy-egy hely, ahhoz képest, hogy egy éve majd' mindennap átsétálok ezeken a tereken, teljesen máshogy feldolgozva a képi ingereket. 

az apró változások a személyiségemben, meg ami ehhez képest állandó - amit szeretek ebben, és ami iszonyatosan zavar

amikor valami világrengető lehetőséget látok valamilyen szerveződésben, és az elején a szívemet-lelkemet beleteszem... hogy aztán eltűnjek, mikor világossá válik számomra, hogy hiába próbáltam meg elhitetni magammal, nem ez az, amit kerestem. és a végén csak a keserűség meg a bűntudat marad. persze lét elviselhetetlen könnyűsége, meg nemtudás, oké, 

és eszembe jut az is, mikor úgy meséltem anno, hogy miért a cseh szakra jelentkeztem, hogy: "hát olyan hülye voltam, hogy mivel épp Kundera-korszakom volt középiskolában, megjelöltem" 

mintha bocsánatot kellene kérnem azért, aki vagyok, a mozgatórugóimért. mintha másnak sokkal "felnőttesebb" okai lennének, lettek volna a cselekvésre. 

ma már látom, hogy huszon-harminc(stb...) éves emberek is így működnek, nincs a felnőtt létben semmi magasztos, meg nincs ilyen átkattanás, mint ahogy annak idején reméltem, hogy lesz. 

pl. itt élek mostmár lassan két éve külön, azaz lakótársakkal, ahogy mondjuk hat éve terveztem, és  bizonyos szempontból kb. mindenem megvan, amire akkor vágytam (kivéve az embereket, dehát ez mindig problémás rész volt nálam, avagy "mi van, ha minden az én hibám?"). csak kicsit mégis máshogy. kattanás nélkül. nincs megnyugvás, folyamatos keresés meg bizonytalanság van most is, alkalmanként létbizonytalanság, emberek, állások, élethelyzetek jönnek-mennek. de mondjuk tudok művészmozikba járni filmfesztiválokra, meg minden hasonló esemény karnyújtásnyira van. és mindig találok magamnak valami szuper lehetőséget, amivel mondjuk ingyen tudok filmeket nézni, meg van egy csomó ingyenes program, és amúgy is gyönyörű ez a város, minden bosszantó dolog ellenére. 

szóval most így próbálok kényelmet és megnyugvást találni a jelenlegi élethelyzetemben, azokat a kis zugokat megtalálni, ahol jól érezhetem magam, meg emlékezni a hat évvel ezelőtti énemre, a vágyaira, az elképzeléseire, az elvárásaira, és egy kicsit jobban értékelni azt, amim van, és amire lehetőségem van. 

örülök, hogy most éppen itt tartok, kifelé amúgy aggasztó lehet az állapotom, de túl önző vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak.