szóval a lényeg, azt hiszem, hogy senki sem fogja levenni a terhet a vállamról. most próbálok nem folyamatosan azon gondolkozni, hogy oké, de akkor mások hogy viselik el, meg hogy én hogy fogom kibírni ezt a (valószínűsíthetően) még hátralévő néhány évtizedet.
itt sétálunk egymás mellett, olyan súlyos terheket cipelve, hogy az valami őrület, és belebugyoláljuk mindenféle egyéb dologba ahelyett, hogy kimondanánk, mi is a valódi problémánk, akár egymással. de nem, persze az sem megoldás minden esetben, és könnyű út meg végképp nincs, ha egyszer már az ember az eszméleténél van. valahogy minden lépéssel sérül valamelyik fél, vagy valamit fel kell adni egy másikért cserébe, satöbbi. nem célom okosat mondani, megelégednék én azzal is, ha a saját igazságomra egy kicsit kevesebb felesleges kör megtételével találnék rá.
napok óta darálom netflixen a sorozatokat. megint nincs túl sok kedvem emberek közé menni, vagy legalábbis interakcióba lépni velük. valahogy meg kellene mondanom nekik hogy amúgy minden oké, csak van ez a betegségnek felcímkézett valami, amire gyógyszert szedek, és ezért tűnök el válaszadás helyett. de amúgy tök jól vagyok, csak rohadtul nem akarok beszélgetni. téged szeretlek, te meg nagyon szimpatikus voltál a múltkor, és tök jót beszélgettünk, te meg hiányzol, és örültem, hogy ennyi év után végre találkozunk, és az új, lelkes emberekkel is szívesen találkoztam volna még néhány napja, de... most egy darabig nincs kapacitásom erre. ki értené ezt meg? elsősorban én nem értem, a legjobb barátnőm még talán megértené, de ő ebben hasonlít rám, és szerintem kicsit magára venné. pedig tényleg nem miatta van. csak ilyenkor szeretném magam teljesen kivonni magam a forgalomból. ezt megkönnyítendő, intéztem is magamnak 3 hete egy balesetet, hogy lássák rajtam az emberek, hogy fizikailag képtelen vagyok (mert ugye én TÖKRE szeretnék menni, de a testem nem engedi).
mondjuk ez utóbbit már kurvára unom, a bambán bámuló embereket, a mitörténtveled-eket, hogy nem tudok normálisan bevásárolni, hogy leizzadok, mire elszenvedem magam az egyetemig (kb. 10 perces séta), meg hogy nem tudok csak úgy elmenni bárhova, mert meg kell gondolnom, hogy feltétlenül szükséges-e az adott dolog a túlélésemhez.
de csináltam új playlistet, hallgassátok meg. ezen már vannak új számok is, de rá kellett még tennem az avonmore-ról a johnny and mary-t, mert az egyik sorozatrész azzal zárul (múltkor volt a love, annak vége, most a lovesick-et nézem, de nemsokára azt is befejezem. vajon mi jöhet még ezután?). bryan ferry meg ugyanazon a napon született, mint én, meg még ez is baszki:
"Ferry had named the band Roxy originally, but after learning of an American band with the same name he changed the name to Roxy Music".
ez így túl sok egybeesés, szóval elhatároztam, hogy amellett, hogy mostantól ipszilonnal írom a nevemet (eddig picsásnak tartottam, de mostmár ott tartok, hogy mégiscsak jobban tetszik úgy), végigmegyek a teljes diszkográfián, mert amúgy miért ne lehetnék még furább, ha megtehetem. sőt, ez egy tök hasznos ismeret lesz majd, elő lehet szedni piálás közben mikor én majd limonádét iszom (mert gyógyszerre nem lehet), meg egy csomó potenciális haversrác/csaj és reménybeli partner is TUTIRA el akar majd beszélgetni velem bryan ferry munkásságáról. jézusom. és tényleg, beugrik a mérnöksrác a legutóbbiról, mikor éppen hozzám szól, hogy meséljek valami jót, de tudja, hogy meg se fogok nyikkanni, bár gyanítom, nem feltételezi hogy azért, mert titokban egy csomó olyan dolgot fedezek fel, amiről így nem lehet beszélgetni. de az operatőrcsajjal azért tudtam, és neki még a felsője is tök szép volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése