ma este eszembe jutottak a filmmúzeumos privátfilmek, kitartóan hallgatom őket, mióta végeztem a mai munkámmal és feladatommal. eszembe jutott a zöld pardon is, mikor 16 évesen valahogy beengedtek zöldkártya nélkül. meg a budapest win-a-trip. meg a pannónia fesztivál. a new yorkeres macskás kardigánom. az első szigetem. amikor megpróbáltunk elmenni a cökxponba, és én sírtam a blaha cream előtt, és egy idegen lány odajött hozzám, és adott zsepit meg életbölcsességet. tényleg kibaszott sok minden, jelentéktelen dolgok. 

azt is érzem, hogy a rengeteg munka szétszakít. soha nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire kitartó és magamhoz képest összeszedett leszek - persze így is kicsit olyan érzésem van, mintha késtem volna 5-10 évet, de az idő most amúgy is abszolút relatív tényezővé vált. minden, ami volt, minden, ami lehetett volna, és ennek az egésznek az elegye, amit megszépít az az szemüveg, amin keresztül visszapillantok a múltba. bárcsak visszamehetnék a mostani fejemmel, de nem csak azért, hogy jobban csináljam, hanem azért, mert hiányzik egy csomó hülyeség, ami ma már nincs, és ami miatt régen otthonosabban éreztem magam a világban. helyek, események, emberek, lehetőségek, emberek; kérdések, melyekre a mai napig hiába kerestem a választ, és az üvegfal, amin keresztül nézek a világra, ki tudja, mióta. talán mindig is ez volt, talán ennek így kell lennie. talán rosszkor, rossz helyre születtem - főképp a mostani események fényében. az elején azt éreztem, hogy közelebb fog ez vinni minket ahhoz az állapothoz, amire már régóta vágyom, most ezt egy kicsit pesszimistábban látom. azt is éreztem, hogy én fogok hatalmasat változni, hogy levetkőzöm az összes felesleges szorongást, kétséget, ami félrevitte az utam az évek során. de nem, ez nem hiszem, hogy így működik. fura, hogy úgy próbálok meg megküzdeni a bezártsággal, hogy minél több munkát vállalok - így tudom arra fogni a szar kedvemet, hogy túlhajtom magam, kimerült vagyok, és így igazából a lehető legkevesebb időt kell a saját gondolataimmal töltenem. az álmaimban persze minden görcs és nyomasztó érzés felerősödik, így pihenni sem tudok igazán. hozzászoktam az életem során ahhoz, hogy folyamatosan menekülök: barátság, munka(hely), választás, felelősség, kapcsolat, szembenézés, stb. és most van erre a legkevesebb lehetőségem. közben érzékelem az idő múlását is azzal párhuzamosan, hogy leállt minden - határidők, feladatok, kicsivel több üzenet, pár nappal közelebb került a szülinapom is, és nekem egyre kevésbé van fogalmam arról, hogy milyen felnőtt életet akarok élni, pedig mindeközben ez folyamatosan történik épp velem. fura az, hogy valami rendezett az életemben, és közben meg a világ mégis szétesik körülöttem. hálás vagyok, de ez a hála dühvel, fáradtsággal, fásultsággal és aggodalommal vegyül - kurvára nem tudom, valaha visszarendeződik-e minden egy élhetőbb mederbe. nyilván, ha egyszer végre vége lesz ennek a borzalomnak, utólag visszaolvasva nevetségesnek fogom tartani, hogy ennyire nehezen viseltem ezt az időszakot, és titkon azért remélem, hogy a végére tényleg kirángatom magam a saját börtönömből, és nyitottabban és őszintébben meg merek majd nyilvánulni, és szabadabbnak érezhetem majd magam. táncolni akarok, felemelni a fejem, kérdezni és látszani.